Fülemüle éneke 5. fejezet

Sziasztok!
Ezúton szeretném megköszönni (mégegyszer) Enikőnek, hogy segített megcsinálni a FÉ 5. fejezetét.
A bemutatkozást barátnőm írta, mert én nagyon el voltam havazva... Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást!

5. Fejezet

Ő persze tökéletes volt. Nem tűnt zavartnak és idegesnek, mint én. Uramisten!

Még öt méter és ideér! Mit fogok mondani? Hello, én vagyok a lány akinek összeszedted a tamponos dobozát, emlékszel? Még három méter

Hát azt hiszem, ez elég bénán hangzana. És ő vajon mit válaszolni? Persze, hogy is felejthetnélek el…Még két méter. Istenem mi lesz most? Egy méter… Ideért. Végem.

- Azt hiszem még nem volt alkalmam bemutatkozni, Domenico vagyok. – villantotta rám bizonytalan, de tökéletes mosolyát.

- Ömm. Hello. Én… - Oh, hogy pont most kell leblokkolnom.

- Liza. – segített ki Emilio egy halk, de annál gúnyosabb kuncogás közepette.

A máról már jól ismert vörös szín kezdett megjelenni az arcomon. Újból.

Inkább fel se mertem nézni, nem akartam látni, ahogy kiröhögnek.

- Szia Domenico! Azt hittem, hogy ide se érsz! – erre már muszáj volt felkapni a fejemet.

- Kár lett volna kihagyni, ugye? Úgy hallottam remek a film. Te mit gondolsz Liza? –kérdezte. Hangja lágy volt és épp olyan tökéletes, mint ő maga.

A döbbenettől szólni sem tudtam. Egyrészt mert ráébredtem, hogy Emilio és Domenico ismerik egymást. Sőt, egész jó haveroknak tűnnek. Másrészt hozzám szólt, és ráadásul, még a nevemet is megjegyezte. Végül még is sikerült egy értelmes mondatot kinyögnöm mindenféle dadogás nélkül. Ez tiszteletre méltó teljesítmény egy ilyen pasi jelenlétében. Ráadásul tőlem.

- Valóban. Én is így hallottam. – válaszoltam.

Belenéztem Domenico csodálatosan szép szemeibe és szinte kővé dermedtem a gyönyörűségtől. Nem tudom meddig állhattam így.

- Öt perc és kezdenek, szerintem ideje bemenni és leülni. – Emilio hangja távolinak tűnt, de felfogtam, amit mondott.

A testem valahogy nem engedelmeskedett az agyamnak, nem voltam képes elindulni a vetítőterem felé. Végül Domenico indult el, én persze még nem tudtam mozdulni az ámulattól. Ennél ragyogóbb szempárt még soha nem láttam.

- Gyere Liz, menjünk – oldott fel a varázslat alól Emilio.

Elindultunk Dom után. Szívem hevesen vert. De felötlött bennem, a kérdés, Emilio honnan ismeri Dominicot?

- Te, honnan ismered? – böktem oldalba Em-et.

- Kit? Ja, Domenicot? Régi haverom – válaszolta halál lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember egy ilyen megtestesült tökéletességgel haverkodik.

Beültünk a filmre. A függöny széthúzódott, és megindult a reklámáradat. Nem figyeltem a műsorra, azon izgultam, hogy feltegyem-e a kezem a karfára. Nincsen semmilyen baci-, vagy karfa-fóbiám, de Dom karja is a huzaton pihent. Tolakodónak venné-e? Vagy természetesnek találja? Esetleg észre sem veszi?

Mellettem bal oldalamon Em ült, jobb oldalamon Dom ült. Emilio hangosan rágcsálta a popcornt, és csak annyit hallottam a fiúból: Cs-cs, Nyumm, nyumm, cs-cs, gcs, nyumm, nyimm.

Elsötétült minden, és a film kezdetét vette. Hogy miről szólt? Hát, ha karóba húznak se tudnám megmondani. Eléggé el voltam foglalva… Dom kezét néztem, hol arcára sandítottam, és gyorsan visszasüllyedtem az ülésbe, ha kiszúrta. Azt hiszem legjobban Em szórakozott.

Nyamm, nyamm, cs-cs, csamm, csamm, grgrgr, grrrrrr, csim-csam, nyamm, gcs-s. Néha nevetett.

Egyetlen filmrészlet maradt meg bennem, de azt mintha belevésték volna az agyamba. Éjszaka a sötétségben, csak a Hold világított. Egy madárka dalolt ütemes, de gyönyörű dalt. Egy férfi keresgélt a faházban, majd az erdőhöz ment. Mikor a fülemüle éneke abbamaradt a pasit megölték.

Innen tudtam meg, hogy horror filmre vettünk jegyet.

Komikat kérek szépen!