Fülemüle éneke 6. fejezet
6.Protkó
Mikor hazaértem lassan kezdett emészteni a fene. A kérdések tömkelege utat tört magának elmémben, és nem akartam már gondolkozni sem. Válaszokat keresni még kevésbé. Bezuhantam hát az ágyamba és a fejemre húztam a párnámat.
Nem! Ne! Nem!
Hiába könyörögtem az áradat nem akart abbamaradni. A kérdések egymás után felsorakoztak, akár a bábuk egy sakktáblán. Szinte mindegyik a mai program körül forgott.
Miért nem hallottam semmit a filmből? Vajon cafkának tűnnék, ha megkeresném Em-et és elkérném Domenico számát? Engem fel fog keresni még valaha? Fogunk még találkozni? Mit eszek holnap ebédre? Vajon vonzónak talál Domenico? És én, akkor most szerelmes vagyok? Mi lenne, ha áthívnám?
Elképzeltem, ahogyan kellemesen megérkezünk, egy csevegős utazás után. Leül az ágyamra, és körbenéz a szobámban…
a) Verzió. Hányógörcsöt kap a sok csajos dolog láttán, és egész nap a WC felett görnyedne. De, akkor én ott állnék mellette… és vagy támogatom, próbálom nyugtatni, vagy én is rókázom.
b) Verzió. Ráülne Beppére, én sírógörcsöt kapnék, és vörös foltokkal a fejemen a föld alá süllyednék. Eláztatnám a fél házat, ő pedig miután befejeztem a vízierőmű-játékot, elhúzná a csíkot.
c) Verzió. Ő nézelődne a szobámban. Én őt nézném. Ez a koncepció körülbelül fél percig tartana, mert én nem bírok magammal és rávetem magamat.
Ő, vagy viszonozná hevességem…
Vagy eltol magától, és ordítva menekülne a lakásból. „Pszichopata! Pedofil! Őrül!” Felkiáltásokkal.
Kérdések rágtak, és egyikre sem tudtam választ adni. Még sok ehhez hasonló példákat állítottam fel magamban, de nem ismertem eléggé Dom-ot. Csak azt tudom, hogy (Emilio haverja, és) egy irtózatosan helyes pasi. Ja, és tapintatos is, mert nem cikizett a tamponnal, amire lett volna alkalma. Én elsüllyedtem volna szégyenemben az biztos. Így is elég kínosan éreztem magamat, de legalább csak belülről frusztrált a dolog, és Emilio nem nézett őrülten szerencsétlennek. Ami nem hátrány, ha közelebbről meg akarok ismerkedni Domenicoval. De vajon tényleg ismerni akarom? Olyan helyes meg minden, de tényleg létezik ilyen tökéletesség? Vagy csak plasztikai sebész az apukája?
Valami hibája biztosan van! Dadogós, szenilis, korpás a haja, szellemileg hátramaradott, csokiból van a farka, néha marslakóvá változik, netán vámpír. Manapság amiket olvas az ember, ki tudja ki micsoda…
De nem igazén zavarna, ha netán vámpír lenne. Az én fekete angyalom. Édes démonom. Ez annyira jól hangzik. De a vérfarkas se lenne semmi. Játszótárs Beppének. Esténként takaró, esetleg párna. Télen radiátor. Nem mintha errefelé olyan hideg lenne télen, de akkor csinálunk, egy szauna szobát, és betesszük őt a sarokba, had melegítsen.
Na, jó, akkor hagyjuk a mesebeli lényeket.
De annyira hiányzik!!! Bárcsak vele lehetnék megint. És megint. Csak, ha látnám, már az is öröm lenne. De sötét van és a párnám is a fejemen van, szóval nem látok semmit. Csak lelki szemeim előtt lebeg csodálatos arca. Lágy, mégis férfias vonalai, sugárzó, meleg mosolya, édes, megrészegítő illata. Az a gyönyörű szempár… Azt hinné az ember, hogy barna, de, ha jobban megnézi egy borostyán árnyalat is keveredik íriszében. Sötétben elkomorul, és feketés árnyalatban csillog. Gyönyörű szemei vannak. És hasonlít valamire…
„ Every night in my dreams, i see you, i feel you, That is how i know you go on…” A Titanic betétdala szólt a zsebemben. Rezgett a combom, és Celine Dion lágy hangja töltötte be a szobát. Az előző kicsit depis napokra állítottam át a pörgős csengőhangomat, valami nyugodtabbra.
Előkotortam a mobilomat, és lenyomtam a hívás fogadása gombot.
– Jaj, végre! – sóhajtott édesanyám. – Szia, Kincsem! Úgy hiányoztál!
– Szia, Anyu! – motyogtam.
– El sem tudod képzelni mi történt velem! – csacsogott édesanyám. – De, nem értem veled mi volt? Nem tudlak elérni! Kislányom, azért a telefont be lehet kapcsolni! – szidott meg kedvesen. – Na, mindegy, nem probléma, a lényeg, hogy sikerült! Elértelek! Annyira jó ez az utazgatás! Párizs, áhh, a szívem szakad meg annyi a helyes pasi errefelé. London… Ó, a féktelen bulik, nem mintha annyit buliztam volna, de a hotelben a szobám alatt volt a diszkó helység. Volt fent egy pakolás az arcomon, tudod, mint a filmekben. Ubi a szememen, és sárszerű trutyi az arcomon. Hát, az uborkák rohamtempóban menekültek az arcomon, és nem tudtam elolvasni egy rendes cikket sem a Prada divatból. Remegett az egész szoba. De aztán végül sikerült megoldani, és tudtam én is aludni. Ja, és képzeld… - és csak mondta, mondta, és mondta. Lassan a figyelmem másra terelődött, miközben édesanyám a fülembe csiripelte a legújabb történeteit.
Én elkalandoztam az óriás posztereken, és Dom jutott eszembe. Vajon miért?...
Látom-e még valaha? Emilio honnan ismeri vajon? Biztos nem meleg bárba járnak együtt. Vagy mégis? Mi van, ha Dom is meleg? És, akkor Emmel most járnak? Jesszusom. Így esélyem sincs.
Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemembe. Nincs esélyem… Vízhangzott bennem ez a két szó, mintha a fülembe suttognák. Anya éles hangja szakította félbe a szóáradatot.
– Figyelsz te rám, édes lányom? – ordította a telefonba.
– Persze, anya, figyelek. Csak…. ásítottam, elismételnéd? – gyorsan ki kellett találnom valamit, és, hát ennél jobb nem jutott az eszembe. – Hát, édesem, anyukádat megtalálta ámor nyila. Azt hiszem a fenekembe lőtt. – nevetett. – Na, mindegy az a lényeg, hogy újra szerelmes vagyok. Olyan jó érzés. Minden zsigeremben újra érzem az energiát! Húsz évet fiatalodtam! – ujjongott.
– Te, anya, az nem a kozmetikai tisztítások, ránctalanítások, esetleg plasztikai műtétek miatt van?
– Jaj, kicsim, ne legyél már ilyen negatív! Mély levegő! Kiszív… befúj…. kiszív… befúj…
- Anya! – szakítottam meg a távkezelést. – Az nem beszív… kifúj? Nem kiszív, és befúj. – nevettem a telefonba.
– Jaj, ne szapuld már anyádat! – nevetett velem. – Öregszem már… Illetve nagyon remélem, hogy csak belülről látszik.
– Nyugi, anyus, szép vagy! – bíztattam.
– Anyus??? Mindjárt kapsz egy olyan pofont! Anyus? Nem vagyok én olyan öreg!
– Rendben nagyika, nem vagy olyan öreg! – feleltem. – Viszont, most már hív az ágyam, szóval jó éjt anyu!
– Rendben kincsem! Álmodj szépeket!
– Jaj, még el nem felejtem! Elalvás előtt vedd ki a protkódat anyuka, éjszaka vízben kell áztatni! – nevettem, és aztán letettem a telefont.
