Helló!

Hírek a főblogon... Nézzétek meg!

www.wedo-tortenetei.blogspot.com

8.

A hétvége további része nyugodtan telt, szerencsére nem találkoztam senkivel. Mondjuk, lehet, hogy ez azért volt, mert ki se dugtam az orrom, de ez már részletkérdés. Viszonylag eseménytelenül telt ez a vasárnap, de fantáziámnak nem tudtam korlátokat állítani, szégyentelenül fantáziálgattam. Hogy kiről, az számomra egyértelmű, természetesen Domról. Bár, ha megkérdezné Emilio, hogy mivel töltöttem a vasárnapot, szerintem óriásit kéne lódítanom. De nem valószínű, hogy ez elő fog fordulni, mert csak 1 közös óránk lesz, a matek. Jajj, a matematika…

Szerintem, nekem túl kicsi az agyam, ahhoz, hogy felfogjam a fura egyenletek, és definíciók lényegét. Na, mindegy. Szerintem túl fogom élni, ha nem leszek csillagos ötös, és kiváló mindenből. Így jártam.

Azon gondolkodtam még, hogy hogyan lesz a szünetem. Elvégre apámhoz kell utaznom Finnországba… De azon belül hova? Jaj, apám! Azt nem mondta meg, hogy merre! Én meg beleugrottam a semmi információ ellenében… Csúcs vagyok!

– Igaz-e Beppe? Ugye, hogy nagyon bolond vagyok? – nevetve kerestem a kutyómat. – Beppe!

Egyenletes, hangos ugatás hallatszott az ágy alól.

– Jól van, szóval szerinted is… - fogtam magamat, és fejjel lefelé bekukucskáltam az ágyam alá. Beppe egy melltartómat rágcsálta, mikor észrevette, hogy figyelem, hangos csaholásban tört ki.

– Jól van, picim! Látom találtál egy jó elfoglaltságot… Mindegy, úgysem szerettem annyira azt a darabot. – legyintettem, és visszamásztam az ágyra. Sóhajtottam, és a plafont kezdtem nézni. Tanulmányoztam a repedéseket, a barack tapétát, és a posztereket. Nyugalmas időtöltésemből a telefonom lágy dallama szakított ki. Celine Dion gyönyörű hangja figyelmeztetett a hívásra. Bár imádom ezt a számot, most mégis nyögve és kelletlenül másztam ki az ágyból. Felvettem a telót, nem is figyeltem ki hívott.

– Jó napot kívánok! Bere Illyria vagyok, és rendelni szeretnék egy csípőprotézist, egy új fogsortartót, és egy extra nagyméretű éjjeli „mamabugyit” tudja, azt, ami úgy néz ki, mint egy bébidol, csak ez tartja a gerincet, és testszínű. Ja, míg el nem felejtem meg tudná nekem mondani, hogy hol van a legközelebbi meleg bár? Szeretnék elmenni, mivel a férjem kicsit bénácska már… ha érti, mire gondolok. – Öhm… no komment. Ez ki és mit akar? Lazán küldjem el a fenébe, vagy csak csapjam rá a telefont? Na, jó lazán lekoptatom, végülis ez csak egy nénike…

- Jó napot kívánok! Elnézést, én nem az a személy vagyok, akit ön keres.

– De-de, biztosan aranyom, hát csak felismerem a hangját az én kis mucusomnak! – ellenkezett a néni.

– Nem, köszönöm! – válaszoltam, és kezdtem nagyon, nagyon unni a helyzetet.

– De biztosan! Hát hová gondol aranyom? Tudja mit? Ha ilyen ellenkező, és nem akar segíteni, hát én komolyan mondom, magához vágom a protézisemet! – fenyegetőzött, engem pedig elfogott a röhögőgörcs, és csúnyán kinevettem a nénikét. – Micsoda? Ez nem elég kemény fenyítés? Na, majd adok én neked! – Jesszusom, kezdek remegni. Nevettem magamban. Mit vág hozzám legközelebb? Netán a nyugdíjas bérletet? A botjával megver? Ajjaj, kezdek félni…

- Bocsánat, nekem erre nincs időm! – mondtam majd letettem a telefont. „Ekkora arcot!” - nevettem.

Alig, hogy letettem a néni után a telefont, ismét csörögni kezdett az a nyavaja.

– Igen? – szóltam bele kelletlenül.

– Szia, kicsim! Hát téged mi lelt? Rosszkor? – kérdezte Apu félénken, de határozottan aggódó hangon.

- Jaj! Ne haragudj! Semmi baj nincsen – motyogtam már sokkal vidámabban. – Hiányzol.

– Te is nekem! Nagyon! De már nem sokára találkozunk, ha még áll az őszi szüneti program…? – kérdezte bátortalanul.

– Oké, persze! Megyek-megyek, épp ezért akartalak felhívni vagy valami. Igazából nem kaptam semmi infót, hogy hova, merre, mikor?

– Na, igen. A ház Kokkola nevű városkában van. Hidd el, imádni fogod! És sok olyan korú kölyök van arrafelé, mint te. Valószínűleg hamar találsz barátokat. Bár ezzel sosem volt gond – nevetett. Én is emlékszem, milyenek voltak a bemutatkozások… Mikor óvodás voltam, az Óvónőnek első nap két puszit adtam. Mindenkit végigölelgettem, még a felmosó rongyot is. Mikor megtanultam bemutatkozni, az utcán, akik jöttek, mindegyik embernek bemutattam magamat, és a kis családomat is. Még az utca kutyáinak is. Bár ebből volt egy kis probléma is. Valamelyik eb nem fogadta kitörő örömmel a közeledésemet, és majdnem leharapta a fél karomat. Apa rántott félre a kerítéstől, különben ebéd lett volna a karomból.

– Hát igen… - kezdtem vörösödni. – És pontosan mikor is?

– Kincsem addig maradsz, ameddig csak akarsz. Jövő hét utáni péntekre gondoltunk anyáddal. Délután, és akkor a suliból sem fogsz kihagyni.

– Ez jól hangzik – lelkesedtem én is.

Kicsit rövid lett, de nem volt túl sok időm rá.. bocsi :):$
Írjatok megjegyzést! :) Komit pls:)

Puszi: Wedó