Fülemüle Éneke

7. Net 4ever

*Łiza bejelentkezett

*Mira-$exyGirŁ bejelentkezett

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Szia csajszi!

Łiza üzenete:

Szió!

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Mizu? Olyan régen voltál msn-en (L)

Łiza üzenete:

Igen, tudom és sajnálom… szomi voltam (L) depi-depi-depi 4ever! (L)

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Uhm… OMG

Łiza üzenete:

De mostmár happy wok és úgy érzem magam, mint egy tehén xD

Mira-$exyGirŁ üzenete:

NANANANA!!! mesélj! :B

Łiza üzenete:

Oh, (A) semmi…

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Magas? Olacsony? Fekete? Barna? Szőke? Sportos? Okostojdli?

Łiza üzenete:

(A) honnan tudtad, hogy pasi? :O

Mira-$exyGirŁ üzenete:

*Alacsony?

Szal pasiügy... :) Tudtam én! (egyébként nem, csak tippeltem hihi)

Łiza üzenete:

(A)

Mira-$exyGirŁ üzenete:

OMG!!! :@ mesélj máááár!!!! :@ :@ :@

Łiza üzenete:

Rendben Szal, áhh :D olyan wow-wow-wow és WOW ha érted mire gondolok xD

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Részleteket!!!! :@ magasság? szemszín? hajszín? Milyen deót használ? Füves? cigizik? Cuki? Szeret? Ismered? ááááááááááááá mesélj!!!! :@

Łiza üzenete:

Barna haj, barna szem, cuki pofa, axe deó, de olyan hogy wááh! megőrülsz :D nem, nem cigizik, se fű, se drog! Én (L) IMÁDOM (L)

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Hogyan ismerted meg? tuggya a nevedet?

Łiza üzenete:

-.- Uhm…

Mira-$exyGirŁ üzenete:

ÁÁÁÁÁÁ, mongyad már!!! :@ Mi történt? :-O

Łiza üzenete:

-.- Hááát (A) tudja a nevemet… :P és szerintem egy ideig nem felejti el XD

Mira-$exyGirŁ üzenete:

:-O :-O :@ miééééért? mongyad!mongyad!mongyad! XD

Łiza üzenete:

Hát izé… (A) szal, éppen gyönyörködtem a tájban, mikor fehér lovon vágtatott felém… (A) Na, jó… -.- az volt, h elhagytam egy doboz tampont, és ő találta meg…. visszaszolgáltatta, én meg égtem mint állat -.-

Mira-$exyGirŁ üzenete:

:-O hogyan? a női WC-től utánad vitte? terhességi tesztet nem adott? XD

Łiza üzenete:

heh nem kaptam tőle, bááár (A) azért lehetne egy picivel több is köztünk… (A)

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Kis vadmacska XD

Łiza üzenete:

áh, dehogy (A) kiscicus vagyok…még XD

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Ha így folytatod nem sokáig XD

Łiza üzenete:

Sorry, lépnem kell! :S Majd még dum! pux szereszere(L)

Mira-$exyGirŁ üzenete:

Oh, a francba! :@ most hagysz itt -.- Nyakon csíplek még ugye tudod?! :@ Puszi szereszere (L)

*Łiza kijelentkezett

*Mira-$exyGirŁ kijelentkezett

Hát gyerekek, ennyi volna a hetes (A) bocsesz...
Na, de!

Kárpótlásként, hogy legyen mit olvasnotok, feldobok egy novellát, ami zsuzsii és bella pályázatára készült.

"találkozás későbbi önmagaddal"
Nem twilight^^
Erre is szeretnék minél több kommentet!

Puszi: Wedó

Angyal

Látom a gyermekded rajongást a szemedben,

Én viszont szerelmet kerestem.

De hiába, nálad már nem leltem.

Hát ez ciki. Éreztem, ahogy az arcomon szinte pirítóst lehetne sütni olyan forró. Hogyan mondjam meg? Elmondjam-e egyel talán? Vagy inkább húzzak haza, és soha, de soha többé ne is keressem? Jaj, istenem, de olyan helyes!

Egyszerre sírni, és nevetni volt kedvem. Úgy álltam az iskolaszekrényem ajtaja előtt, mint aki mindjárt bepisil, de nem tudja, merre van a mosdó. A fejemet a szekrénynek támasztottam. Ez nekem nem fog menni! Most a föld alá süllyedtem volna, és kisírtam volna a szememet is. De közben látni akartam, hallani a hangját, érezni a ruhája illatát.

Reggel már megbeszéltem magammal! A müzlim felett élénk vitát folytattam önmagammal. Régóta szerelmes voltam egy Kristóf nevű fiúba egy felsőbb évfolyamból. Eddig csak titokban csorgattam a nyálam utána, de most végre megállapodtam magammal, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megmondom neki. De így itt a folyosón, száz diákkal körülvéve, mégsem tűnik olyan jó ötletnek. És még a legjobb barátnőm is hiányzik a suliból! Pedig ő most jól felpofozhatna, amiért ilyen gyáva vagyok!

Na, jó! Most már csak azért is odamegyek elé! A képébe vágom, hogy szeretem, és el is tűnök, mint a villám!

Eltrappoltam a terem ajtajáig. De a küszöbnél megálltam. Mi lesz, ha valaki meghallja? És rajtam fog röhögni a fél suli, ha megtudják, hogy kikosarazott. Miért? Miért ilyen nehéz az élet? És miért ilyen nehéz szerelmesnek lenni?

Na, ebből elég! Most azonnal bemész, tojsz a többiek fejére, és megmondod neki a frankót! Ha kikosaraz az az ő baja! Nem fog túlságosan érdekelni!

Bevágtáztam a termükbe és Kristóf padjához mentem. Minél közelebb értem a székéhez, annál kevesebb önbizalmam lett. A végén leeresztettem, mint egy lufi. Annyira még futotta, hogy megszólítsam.

– Helló Kris! – motyogtam. De aztán fejbevágott a valóság. Mi a fenét képzeltem? Hogy majd megölel? És még viszontszeret is? Áhh, tűntem volna el! Ilyen álmok? Anyám, mit képzeltem?

Lassan fordult felém a székkel. Vagy, hát nem igazán tudom gyorsan, vagy lassan-e, de nekem irtózatosan ráérősnek tűnt. Szinte hallottam, ahogyan a szék forgói nyikorognak. Persze csak a képzeletem űz ilyen bolond tréfát a legkínosabb helyzetben.

Kristóf végignézett rajtam. Lomhán legeltette rajtam a szemét, fentről lefelé, majd fordítva. Megköszörülte a torkát, majd a szemembe nézett.

– Mi a…? – de a csengő belé fojtotta a szót. Az áldott csengő. Az átkozott csengő. Áldott, mert slisszolhattam kifelé, ahogy a lábam bírta, és nem kellett továbbra is majmot csinálnom magamból. Átkozott, mert még legalább egy óráig nyúzhatom magam. Következő szünetben feltehetem a kérdésemet. Vagy a rákövetkezőben. Vagy az azutániban. Attól függ, meddig bírom ép ésszel, és mikor leszek agykárosult ettől a sok stresszeléstől.

Rohantam az osztályba, levágtam magam a székre.

A következő negyvenöt percet végig tűkön ülve töltöttem. Szinte már fájt a fenekem. Aztán mentem a szekrényemhez, előpakolni a cuccom, hogy a következő próbálkozás, és önsanyargatás után ne kelljen még azt is bogarászni.

– Öhm, mit akartál a szünetben? – Megállt bennem az ütő. Meghalok, most rögtön kinyiffanok! Á, ne, mond, hogy nem ő áll a szekrényem mellett.

Félénken kikukucskáltam az ajtó mögül, és az összes paranoiám beigazolódott. Kristóf állt a szomszédos szekrényeknek lazán nekidőlve, mosolya bájos, és férfias. Megjelenése kifogástalan, én meg nyelek, mint kacsa a nokedlit, hogy sikerüljön befogadni ezt a látványt. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de elég nehéz, amikor a hatása alá kerülök. Csak belenéztem zafírszín szemébe, és elvesztem a végtelen kékségben. Annyira helyes, ahogy szőke göndör tincsein megcsillan a napfény. Szép arca van, egyenes orra, és lágy vonalai. Arcán nincsen se pattanás, se pörsenés, se semmilyen bőrhiba.

Jesszus Máriám, mit mondjak? Egyel, talán megszólaljak? Nem nézhet bolondnak! Nem, nem. Végül eléggé felturbóztam az egómat, hogy sikerüljön kinyögnöm.

– Hát csak azt akartam mondani, hogy régóta tetszel nekem, és lenne-e kedved randizni velem? – Uhh, én teljesen őrült vagyok! Gondolatban jól fel is képeltem magam. Ha azt mondtam, hogy régóta az úgy hangzik, mintha kémkednék, meg sóvárognék utána! Ami így is van, de neki erről nem kéne tudnia!

Megrökönyödve nézett végig rajtam. Titkon azt akartam, hogy álljon meg a szeme, egyes testrészeimen, de ez nem történt meg. Átsiklott, és mintha szánakozva nézett volna rám. Ettől összeszorult a torkom. Ki vagyok én? Amíg engem nézett, én is követtem magamban. Hosszú, sötétkék, koptatott farmer, fekete plüss kardigán, ami nincs bezipzárazva. Ezzel láthatóvá teszi a fehér felsőmet. Nem valami nagyszám. A hajam lófarokba van kötve, és a szám ki van repedezve.

– Bocsi, de nem igazán van időm most párkapcsolatra. Ha csak ennyi, akkor, szia! – mondta félvállról, és már el is tűnt a tömegben. Megsemmisülten álltam a szekrényem mellett, és próbáltam újraéleszteni darabokra tört szívemet. De sajnos ezen már a ragasztópisztoly sem segít. Hogy… lehettem… ilyen… bolond? Ennyire őrült? Ilyen…. ?! Áhh!

Forrtam a dühtől és legszívesebben megöltem volna valakit. Mondjuk a mackómat Teddy-t, akinek elmeséltem minden titkomat. Lassan már hallucinálok. És hányingerem is van.

Felkaptam a táskámat, és elrohantam az kijárat felé. Majd betegségre, meg émelygésre fogom a távollétemet. Ja, és persze kóros gyilkolási vágyra.

Átszaladtam a fél városon mire hazaértem. Iszonyatosan indulatos voltam. És mérges saját magamra. Belefojtanám magam egy kanál vízbe!

Mikor hazaértem beleborultam az ágyamba. Szó szerint. Fejjel a paplanban landoltam. Miért? Miért? Miért? Ez a kérdés vízhangzott bennem. Fortyogtam, és majd szétvetett az ideg. Fájt a szívem, szinte beleőrültem.

Aztán jött a sírógörcs. Kegyetlenül eláztattam a párnahuzatot, miközben százszor kívántam a halálom. Úgy nézhettem ki, mint egy főtt rák, olyan vörös fejjel, és nagy foltokkal.

Hívtam az őrangyalom, kerestem a megoldást… Nagy valószínűséggel megbuggyantam, mert egy hangocska szólalt meg a fejemben.

– Mi lenne a leghőbb vágyad?

– Hát nem is tudom, egy jó nagy sajtburger, valami üdítő, meg nasi. De ez a gyomrom. Nekem igazából egy tanító kellene, egy mester, aki utat mutat. Talán egy szemüveg, amivel a jövőbe látok. És egy nővér. Meg, hogy Kristóf szeressen. Körülbelül ennyi. Felírtad?

De nem jött válasz.

– Halló? Angyalkám? Persze, most lépnek le a védőszentek… - morogtam. Megfagyott bennem a vér, amikor valaki bökdösni kezdte a vállamat. Beástam magam a párnák és a paplan közé. Még mindig nem hagyott békén. A takaróm huzatába bújtam már, mert nem jutott semmi eszembe.

– Jaj, kelj már ki az ágyból! Nem harapok, ígérem! – mondta egy gyönyörű hang. Bársonyos és lágy, határozottan női hang. Édes szopránja teljesen levett a lábamról. Ilyen hangja maximum az angyaloknak van. Kimásztam a takaró-bázisról, és szemügyre vettem a fura idegent.

Gyönyörű volt, egyszerűen meseszép. Semmi extra nem volt rajta. Nem volt pinkre festve a haja, természetes barna tincsek fedték a fejét. Haja a lapockájáig ért, és puhán omlott a vállára. Kék szemei voltak, pisze orra, és tiszta arca.

– Te, ki vagy? – kérdeztem meglepetten. Derült égből angyal!

– Én te vagyok! Hívtál, és jöttem! – kacsintott rám. Azt hiszem, én meghülyültem. Becsavarodtam a sok Kristóf utáni kémkedéstől, és a szappanoperáktól. Kivel téveszt ez össze? A húsvéti nyúllal?

Én te vagyok, te én vagy, anyám meg testet cserélt egy tehénnel?

– Na, jó! Köszönjük, szépen nem veszünk semmit, úgyhogy, ha lehet… ömm … - azon gondolkodtam bunkó legyek, vagy a kedvesség hatásosabb? Az előbbi mellett döntöttem. – Arra van az ajtó! – mondtam szigorúan, és a nyílászáró felé sandítottam.

– Hát rendben. – mosolygott, a legnagyobb elkeseredésemre. – A suliban találkozunk!

Ez téves feltételezés volt. Én biztos vagyok benne, hogy soha be nem teszem a lábam a Szt. Helens gimi kapuján. Te mész a suliba, én meg idehozom valahogy a hűtőt, és ezen túl túrórudin élek.

– De igen, iskolába fogsz jönni! – mosolygott bájosan. Megpördült és már el is tűnt a szobámból. Barna haja suhogott, mintha selyemsál lenne a helyén. Arca nem volt komor, bár lenne oka rá. Az ő arcán nem voltak mitesszerek, pattanások, és kitudja milyen gombák, bacik, meg egyebek.

Az a szörnyű, hogy igaza van. Hiú ábránd, hogy itt fogok gubbasztani, mert anyám reggel nyakon önt egy vödör vízzel, ha nem kelek fel. De mi a fene történt? Ki ez a szépség és honnan jött?

Be kell vallanom saját magamnak is, hogy féltékeny vagyok. Féltékeny vagyok a szép, hosszú, ápolt hajára. Féltékeny vagyok a tökéletesen vágott körmére. (Mert ezt sikerült meglesnem.) Féltékeny vagyok a mély, gyönyörű kék szemére. Féltékeny vagyok a bájos, kedves, de kacér, és szenvedélyes mosolyára. Féltékeny a kecses, gyors mozdulataira. Féltékeny meseszép szopránjára, mintha dalolva mondaná el minden gondolatát.

Jaj, ennél jobban nem kell elásnom magamat! Ő szép, én meg nem! Ennyi, túl van tárgyalva!

De akkor miért zavar engem ennyire? ...

Álmomban szaladtam. Aztán repültem. Az Angyal után siettem. Bocsánatot akartam kérni, és egy kicsit akár meg is tépni. Valami láthatatlan erő rosszat sugallt. Valamit, aminek nem fogok örülni. Nem úgy, hogy rossz lesz valamelyik dolgozatom, inkább fájdalmasan valóságos. Valami, ami nyilvánvaló, de nem veszek észre. Aztán egy vörös rózsaszál került az álmom középpontjába. A virág lágy volt, és tökéletes. Harmatcseppek csillogtak szirmain, de aztán egyik pillanatról a másikra, fekete lett a vörösből. Ijesztően sötét lett egy szempillantás alatt a rózsa. Tüskéi fenyegetően vörösek maradtak. Gyönyörű volt, még mindig harmatcseppek tündököltek szirmain. Ettől, olyan varázslatosnak tűnt. Hozzá akartam érni. Elkapni egy cseppet, megfogni a kelyhét, hogy világos legyen, nem álmodom. Ám, az érintésemre, a rózsa elhervadt. Lekonyult, és szirmai lehulltak…

– Szia, Macs! – köszönt rám, legjobb barátnőm.

– Á, szia, Berni! – motyogtam halkan. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy az angyalt álmodtam-e. Ha igen, akkor szép volt, jó volt, ennyi volt a történet. Ha nem, akkor itt a suliban figyelnek engem. Valaki, valamilyen okból figyel. Ki tudja, lehet, hogy a kilincsre ujjlenyomat vizsgálót tettek, az ajtóra mikro kamerát, és még kitudja milyen szuper kütyüt.

A földrajz óra azzal telt, hogy gondolkodtam. Hol az angyalról, hol pedig az álmomról. És, hogy melyik volt álom, és melyik a valóság.

Óra után a szendvicsemet akartam enni. Erre a vajas, sonkás, majonézes, salátás szenyám helyett, egy hatalmas sajtburger vizslatott engem. Összeszorult a gyomrom. Mi van, ha ez csapda? Vagy ételmérgezés? Nem kockáztatom az életem, és hogy még láthatom valaha Kristófot, ezért inkább az üdítőmet kerestem elő.

Hát ilyen nincs! A szokásos teám helyett, egy gyanús üveg kóla volt a táskámban.

– Mi a…?! – fintorogtam. Már inni se tudok. Éhen, és szomjan fogok halni. Bár nem sok embernek hiányoznék, azért mégis elszomorít, hogy nincs tovább. Így telt el a napom, míg az evés-ivás, illetve álom-nem álom dilemmával foglalkoztam. Szomorúan kullogtam a menzára. Most ehetek itt… Tudni kell a menzáról, hogy olyan menzás. Először is, mindenben van sárgarépa. Nincs olyan étel, amibe ne raknának. Másodszor, körülbelül úgy néz ki, mint a moslék, és a szaga is olyan, kivéve, amikor gyümölcsleves van, mert akkor egy kis fahéjas, poshadt gyümölcsös illat terjeng. Van egy fő szabály! Mindig nézd, meg mit teszel a szádba! Volt már itt hajszál, elég gusztustalan, és bizonytalan eredetű ételmaradék, ami valakinek a gyomrában nagy károkat okozott. Ha megszegted? Akkor nem vagy normális, és rohanhatsz éjjel-nappal a klotyóra.

Amikor bementem, hangos nevetés hallatszott. Úszott az egész ebédlő ebben a boldog felhőben, és észrevettem egy hangot, ami különvált a többitől. Egy hangot, amit ismertem. Beljebb menet meg is láttam az illetőt, akinek olyan különböző hangja van. Az Angyal.

Méreg ömlött a fejembe, amint megláttam kikkel ül. A menő srácokkal. Kristóf, Ádám, Dávid, András, a Kis- Pali és a Geri. Gyorsan el akartam slisszolni, át az ebédlő végébe, de meghiúsította tervemet. Amint észrevett, integetni kezdett.

– Macs, nem jössz ide? – mosolygott rám. Egyik felem ujjongott, a másik a pokol legmélyebb bugyrába kívánta Angyalt. Kris fintorgott, ezért Angyalkám oldalba bökte. Odaballagtam, és próbáltam a legnormálisabban kinézni. Finom mosoly, kecses léptek, hasat be, mellet ki. Lecsüccsentem Angyallal szemben. A kabátomat a fogasra akasztottam, és elhoztam az ebédemet. Még mindig nevetgéltek, és annyira tökéletes volt. Én meg sem szólaltam. Csendesen nyammogtam a főzeléket. Angyal próbált bevonni, de nem túl sok sikerrel. Ha ő beszélt, mindenki csendben maradt. Kristóf szinte rajongva nézte. Mint a gyerekek vadiúj játéka. Az óvodások síri csöndben figyelték, ahogy az okos óvó néni mesét mondott.

Csillogott a szemük, ezer gyémánt játszott a tekintetükben. De legfőképp Kristóféban. A zafír örvénylett a szemében, okos pillantása tele volt rajongással. És volt még valami, amit nem akartam látni. Soha. Volt valami nyilvánvaló, amit el akartam tűntetni onnan. Elfordítottam a fejem, mert nem bírtam tovább nézni a jelenetet. Hányingerrel küszködve vittem ki a szinte sértetlen tálcámat.

Másnap ugyanez volt a helyzet. Angyal próbált bevenni engem is a bandába, de egyértelmű volt, hogy rajta kívül senki más nem akarta ezt.

Irodalom órán, próbáltam kielemezni a viselkedésüket. Angyal mitől lett velem ilyen kedves? Mit akarhat vajon? De már a megjelenése is zűrös volt, miért akarna nekem segíteni? Meg, mit jelent az, hogy „én te vagyok”? Akkor csúnyán kiröhögtem magamban, de most nem értem. Összezavart. Válaszokat csak egyvalakitől kaphatok, viszont tőle nem akarom hallani. Angyal sokat segít, ugyanakkor semmit sem ér vele. Ha elmegy, márpedig el fog menni, mert bármilyen jó, vagy rossz is valami, mindig véget ér, akkor én mit fogok kezdeni? Mert a menő táborba nem fognak befogadni. Így azért tűrnek meg, mert Angyal ott van.

Felfordult a gyomrom a felismeréstől. Senkinek nem kellek. Ugyanakkor, eddig Krist elemeztem, de eszembe jutott valami Angyallal kapcsolatban. Ő ugyanúgy néz Kristófra, ahogy én szoktam, illetve, ahogy Kristóf néz Angyalra.

- Ne! – nyögtem.

Angyal….Kristóf….Angyal…..Én….Kristóf…..Angyal…..Szerelem….

Zihálva lélegeztem a tüdőm sípolt minden egyes levegővételnél. Nem, ez nem történhet meg. Tőrt döftek a szívembe, mert igen, ez lehet. A fura lélegzetvétel miatt, és azt hiszem a sokk számlájára is írhattam, hogy hányingerem lett. A gyomrom a torkomban éreztem, és mintha az agyam nem működött volna rendesen. A szívem sajgott, a lábam reszketett, és a kezemből hangos koppanással esett a linóleumra a ceruzám.

Kirohantam a teremből, és a mosdó felé vettem az irányt. Ha tényleg okádnom kell, akkor legalább ne az osztályteremben.

Feltéptem a mosdó ajtaját, és sokkhatás ért. Ismét. Nem akartam látni. Pont ezt nem akartam látni. A lánymosdó bordó, fehér csempéje elmosódott, fehér és pirosas csíkokat láttam belőle. Éreztem, ahogy a világ egyre homályosabb lesz, és kezdem elveszteni az öntudatomat. Az agyamat, már az osztályban hátra hagytam. Ha eddig egy tőr volt a szívembe szúrva, akkor azt háromszor legalább megforgatták benne. Mellé még két kardot döftek, és azokat is propeller módjára forgatják bennem. Így a világ egyre szűkült, és szűkült. Egyetlen kép villogott az agyamban. És mellé hullámos betűkkel, szavak röpködtek. Áruló, hazug, bolond, önző, ribanc… szerelmes.

Épp egy bensőséges pillanatot szakítottam félbe. Nagyon bensőséges, és meghitt pillanatot. Nyers szavakkal mondtam ki magamban, hátha attól kevésbé fájdalmas a jelentése. Angyal, Kristóf szájában. A lényeg ez belőle. Ám, úgy véltem megérdemlem a szenvedést. Kínzóan pontos és elemzett képet alkottam a történtekről. Angyal ujjai gyöngéden, de tudatosan szántották, Kristóf finoman fésült, ápolt, és tökéletes haját. Angyal karcsú lábát Kris derekára tekerte, így húzta magát még közelebb hozzá. A fiú nem ellenkezett, finoman, és pontosan kifejezve érzéseit, tartotta Angyal vékony derekát. Húzta magához, és kipréseltek minden levegőt egymás között. Ajkaik ütemesen egyszerre mozogtak, és egyben szenvedélyesen külön. Mindkettő a saját útját járta.

NEM! Ennyi elég is az önsanyargatásból. Félénken, összetört szívvel és könnyáztatta pólóval rohantam ki a mellékhelységből. Tompán hallottam magam mögött Angyal marasztaló kiáltását. Marasztaló, egyben magyarázkodó. Mintha a szerelmet meg lehetne magyarázni. Mintha meg lehetne érteni.

Kimenekültem a Szt. Helens Gimnáziumból, az udvarra mentem, és leültem egy padra. Vége van. Gondoltam keserűen. A gyomrom már nem ficánkolt, de a szívem még mindig lüktetett.

Ekkor megértettem. Mint a rajzfilmekben, egy villanykörte felgyulladt a fejem felett. Megvilágosodtam.

Angyal… „Én te vagyok. Hívtál és jöttem.” … „Mi a leghőbb vágyad?” … „Jövőbe látó szemüveg.”… „Nővér.”… „Az, hogy Kristóf szeressen.” Az, hogy Kristóf szeressen… Ez a mondat vízhangzott bennem. …Hogy szeressen…

Angyal a idősebb nálam, a nővérem. Szerelmesek egymásba, így még két kívánságom vált valóra. A jövőbe láttam, és Kristóf szeretett. Ez volt a leghőbb vágyam. És én megkaptam.

De miért érzem magam ilyen szörnyen? Megkaptam mindent, ugyanakkor semmit sem. Az élet elém dobott egy utat. Most megláthattam, mit is kell tennem, hogy az álmaim valóra váljanak.

De miért ilyen nehéz elfogadni, ha látom az életem? Látom mi lesz, ennek boldoggá kellene tennie. Most miért van inkább sírni kedvem, mint nevetni?

The End

Ez lenne :$ komit pls!
(L) Berni! (L) Imádlak! (L) Én szöszim^^(L)

Ui.: A szereplők képeit kicseréltem, mert szerintem ezek sokkal jobban tükrözik a személyiségeket, és bele lehet képzelni az emberkéket. Persze a főhős marad, és még egy pár, de azért van némi újítás. :) (L)

Cupp