Elnézést kérek minden FÉ olvasótól, a lassú frisselés miatt. Igazából, megérkezett a New Moon film, és mintha leszívta volna, a Fülemüléről az ihletemet, és átküldte volna a Sunrise-hoz. :$ Sajnálom, a késést, de nem akarok rossz fejezetet kirakni, csakmert muszáj. Ha még egy picit türelmesek vagytok velem, akkor jobbat tudok alkotni. Köszönöm a megértést, és próbálok sietni a frissel!
KINEK KELL A NEW MOON???? NOS, ITT EGY LINK, AMIT ÉN TALÁLTAM A NETEN, EZ A NEW MOON FILM! EREDETI ANGOL NYELVEN, NEM A LEGJOBB MINŐSÉG, DE NEM ÁLLNAK BELE A KÉPBE, NEM ORDÍTANAK BELE, NEM HALLANI NEVETÉST, AMIKOR POÉN VAN. ÉN ONLINE NÉZTEM, DE LE IS LEHET TÖLTENI. LINK: http://www.movshare.net/80892/video/k5vr6l7970u5d# HA NEM INDULNA: http://www.movshare.net/video/k5vr6l7970u5d FANOKNAK KÖTELEZŐ!
Beppe üzenete: Hali! Igazából csak dumcsizni akartam vkivel!
David üzenete:És én voltam a legnormálisabb?
Nem, pont azért választottalak, mert te voltál a leghülyébb!
Beppe üzenete: Ja, a többiek olyan furák…
David üzenete: Igazából vannak nagyon jó fejek, meg pár perverz állat! :(
Beppe üzenete: Igen, de annak örülök, h vannak normálisak is!!! :)
David üzenete: Különben van msn-ed?
Beppe üzenete: Persze, miért?
David üzenete:Nem tom, mer te jó fej vagy, gondoltam dumálhatnánk chat-en kívül is. Meg haverkodhatnánk is! Megadod lécci?
Na, most az a kérdés, én elég jóban vagyok-e veled, öregem? Meg merjem-e osztani az msn címem egy vadidegennel. Nem tudok róla semmit. Kor, név, nem. Ez mind hiányzik. Merjek-e kockáztatni? Legyek-e bátor? Vagy, ne legyek hüye, csak nem adom meg a címem egy pszichopatának?
Egyszer élünk, megpróbálom. Aztán ha gáz van max. letiltom, vagy valami ilyesmi.
Na, mindjárt kiderül, milyen is David. Kicsit izgulok. Na, jó vizes a tiszta víz a tenyerem. Vagy egy nagyon jó haverom lesz, vagy életem első chat-elésébe csúnyán belebukok.
Igen felveszem, bólogattam magamban. Rákattintottam a megfelelő mezőre és felvettem Davidot ismerősnek.
El is kezdett narancsos színben villódzni egy előugró ablak. David
David üzenete: Halihó! Itt van pár kép magamról katt rá a linkre: www.david-kiri-uno.it
Rákattintottam a linkre.
A képek láttán felfordult a gyomrom. Ijedten fordultam el a képernyőtől, és veszettül keresgéltem az X-et. Próbáltam bezárni az ablakot. Elég érdekes látványt nyújthattam, ahogy jobb kezem az egéren, a felsőtestem teljesen oldalra csavarodott, és a szememmel a falon lévő repedéseket tanulmányozom. De sajnos egy képet nem tudtam kiverni a fejemből. Próbáltam Beppe szőrszálait számolni, de mint egy neonreklám ott fénylett a szemem előtt. A képernyőn látott kép, az elmémbe véste magát, és hiába próbáltam szabadulni tőle. Belekarcoltál az agyamba. Ez lett a chat-elés eredménye, egy rémálomszerű kép, amitől nem bírok szabadulni! Az elmúlt öt percet szívesen kitörölném az agyamból. Amikor az első kísértetfilmemet néztem, akkor féltem ennyire. A fenyegetés ott üvöltött a képen. Elfelejtesz? Kérdezi a kép. Mert olyan elemi ereje van. Csak két ember. Egy mozdulat, ezer érzelem. És ezer jelentés, óriási tartalom. A kép ereje nem a színekben rejlik. A tartalmában van az erő.
A képen egy kamasz fiú látható. Áll egy elhagyatott épület előtt, a sötét éjszakában. Előtte egy kislány térdepel. Teste elernyedve, szembogara megkövesedve meredt a semmibe. Haja csigákban omlott a vállára, arcán félelem tükröződött. A fiú éhes tekintettel, elégedetten vigyorog a kamerába. Kezében szike, amivel a lány fejbőrét felnyitotta. Több szúrt seb jelezte a kislány brutális bántalmazását. A leány lába mellett, a deres fűben vércseppek bujkáltak. A füvön lévő fehér rétegen tökéletesen látszott friss vér. A piros cseppek szinte világítottak a jeges földön.
A fiú feje mellé utólag egy mondatot illesztettek be. „Ez lesz veled is!” Hangzott a fenyegetés.
Összeborzongtam. Valószínűleg ez egy manipulált kép, és úgyse lesz semmi, de az emberben megmarad a félsz. Most csak kamu, vagy tényleg van valami?
Életem első chat-elése… Bukta! Most azon aggódhatok egész éjszaka, hogy nem törnek-e be ma éjjel terroristák, nem üldöz-e minden utcában egy őrült. Tiszta paranoiás leszek!
Mikor elég lelki erőt gyűjtöttem, visszafordultam a géphez. Letiltottam Davidot, majd kitöröltem az ismerősök listájából. Kikapcsoltam a gépet, és ledobtam magam az ágyra. Most direkt figyeltem Beppére, nem akarom egy nap kétszer is szétzúzni a kutyusomat. Bámultam a plafont. Számoltam a posztereket. Mikor száztizenkettőnél jártam, beugrott, hogy körbe-körbe számolok. Ki se férne a szobámba annyi poszter. Körülbelül kilencedjére siklott a szemem a Robert Pattinson-os óriás poszterre.
Így nyomott el az álom, felöltözve, koszosan.
Reggel mikor felébredtem hajnali fél hat volt. Ó, mit csinálok én sulikezdésig?
Megfürödtem, felöltöztem, és kibattyogtam a konyhába. Előszedtem tálka müzlit, nyakon öntöttem tejjel, és jóízűen falatozni kezdtem. Miután befejeztem a reggelizést felkaptam egy farmerdzsekit, a táskámat, és elindultam a suliba.
Az utazás zökkenőmentes volt, most nem rendeztem jelenetet a vonaton. Sajnos az elsők között érkeztem a suliba, szóval várhatok egy csomót az értelmes emberek érkezésére. A korán érkezők, általában elég GYP-sek. Kakukk-kakukk. Rágják a ceruzájukat a kémia könyv fölött, és néznek ki a fejükből. Féloldalasan ülnek a széken, egyik kezükkel a másik szék támláját markolásszák, másik kezükben a tollat forgatják (benn a szájukban van a toll, és ott forgatják).
Hogy fogom kibírni? Kérdeztem magamtól választ nem remélve.
Felgyalogoltam a kémia terembe. Igazából nem csak a fogyik voltak itt. Még meglepőbb, hogy Romilda is bent volt már. Pedig ő Gabriellával, olyan pláza-maca szerűség. Betipegnek az órára, aztán kitipegnek. Körülbelül ennyit tudnak. Nem bírom Gabriellát, amikor megy haza, körbenéz elegen nézik-e és bemászik az apja nagy fekete BMW-jébe. Műliba. És még közönség is kell hozzá…
Mondjuk Romilda kicsit normálisabb, de ő viszont egy óriási talpnyaló. Folyton ott liheg Gabriella nyakán, mindenről kikéri a véleményét, mindent megcsinál neki. Blö!
Lezuttyantam a helyemre, kipakoltam és vártam, hogy valamelyik haverom megérkezzen. A padon doboltam unalmamban.
Ekkor vállon talált egy fóliagalacsin. Ökrök! – szitkoztam magamban. Megfogtam a gombócot és nekivágtam a feladó képének. Tudod, kivel szórakozzál! – mérgelődtem. Most nincs kedvem, sem energiám hangosan panaszkodni, meg ilyen dedós hülyeségekbe belemenni.
Azért annak örültem, hogy fejbe talált a lövésem. Mégsem hiába jártam kézilabdaedzésekre. Legalább ennyi megmaradt. Tudok célozni.
Kisvártatva megérkezett Palmira. Csöngetésig dumáltunk, meg is volt lepődve, hogy előbb értem be, mint ő.
A mai nap lassan eltelt. Tanóra, tanóra után. Ez a séma alakítja az életemet. Persze vannak apróbb fűszerezések, mint például a chat-es malőr, de igazából nagyon unalmas az életem. Sosem történik semmi. Elég szánalmas.
Ma kifejezetten szánalmasan telt a napom. Bekukkantottam a termek ajtaja mögé, nem akar-e valaki kiugrani egy bicskával mögüle? És mielőtt a terembe beléptem volna, meggyőződtem, hogy senki nem akar nekem ugrani, semmilyen szúróeszközzel. Szerencsére nem akadtam össze egy pszichopatával sem. De a tudatomba mélyen befészkelődött a kép, és a figyelmeztetés. Az agyam tudja, hogy ez egy bucherált kép és nem igazi, de a lelkem mélyén félek. Mert mi van, ha szív győz az értelem felett? Kenhetem a hajamra az agyam utasításait.
Mikor hazaértem csináltam egy kis vacsit, de a gépet nagy ívben elkerültem. Majd megengedtem a meleg vizet és kivételesen fürödtem. Jó sok habot adtam a vízhez, és a tűzforró kádba csücssentem bele. A fenekemet égette a víz, de nagyon jól esett a meleg. „Teljesen hülye vagyok!” – gondoltam magamban. Ősszel forró vízben fürödni, amikor odakint 22 °C van. Ez vagyok én, az „értelmiség mintaképe”. Miután egy óráig áztattam magam a kádban, lefeküdtem aludni. Most pizsiben voltam, senki sem kifogásolhatja a felkészültségemet! Megvoltak a fürdőszobai teendők, felvettem a pizsamának használt óriás méretű pólóm és egy bugyit. A kutya megvan, én kialszom magam. Nem lesz itt probléma. Csakhogy a problémák maguktól jönnek, nem kell nekik meghívó. A kellemes éjszaka ma elmaradt.
Sajnos nagyon rosszul aludtam. Szörnyű álomképek cikáztak a szemem előtt. Visszatért a kép is, de a kislány helyére magamat képzeltem. Egyszerűen kirázott a hideg. De nemcsak képeket vetített nekem a fantáziám. Egy történetet is köré írt. Futottam, menekültem a vigyorgó fiú elől, aki egy Excalibur-ral kergetett. Azt hiszem az agyamra ment a történelem. Bár ez a végkifejleten cseppet sem változtat. Izzadtan, fáradtan ébredtem. Még így is hálát adtam az égnek, hogy sikerült megszabadulnom a rémálmoktól.
Teltek a napok. Aztán a hetek is repülni kezdtek. Az egész egy maszlaggá folyt össze. Az idő… Nem egyenletesen telik. Pontosabban nagyon egyenletesen. Huszonnégy óra, hatvan perc, hatvan másodperc. Be van osztva az egész napom. És mégis, nagyon unalmasan és lassan telik. Vagy éppen repül, észre sem veszed, és már is vége egy napnak. Egy hétnek.
A mókuskerék-effektusból egy váratlan SMS ébresztett fel. …
- Aztán óvatosan, tündérke. A végén még elvisznek az Orkok – mosolygott. Én nem igazán tértem észhez, kicsit zavaros volt az a rész, hogy hogyan kerültem egy idegen fószer karjai közé. Visszamosolyogtam, bár belül körülbelül agyhalállal küszködtem. Felcaplattam az emeltre, és találtam is egy üres széket. Ledobtam magam, kinéztem az ablakon. Az erdő halk árnyként suhant el mellettünk. Némiképp unalmas, fa, fa, fa, fa… Nem is áll másból. De ha kicsit más szemszögből nézed a dolgokat, egy nyüzsgő élettel teli hely. Például, Jenőke a mókus éppen mogyorót lop, Dezső mókustól. Hasonló az erdő az ember teremtette világgal, de néha sokkal kegyetlenebb, néha sokkal ártatlanabb. Kegyetlen, mert ösztönből cselekszenek az állatok. Meg sem fordul a fejükben, hogy az a másiknak fájdalmat okoz. Nem nevetnek, nincsenek gondolataik. Tulajdonképpen ez különbözteti meg az embert a mókustól. Az ember tudatában van annak, hogy lop, míg a mókusnak halványlila gőze nincs arról, mit is csinál. És az emberben van olyan, hogy lelkiismeret. Egy apró hangocska a fejünkben, ami eltereli a túlzásokat, ami segít egyensúlyt tartani. De a mókusnak nincsen lelkiismerete, őt az ösztöne vezeti a túlélés útján, ami ránézésre azt mondod milyen szörnyű. Csak egy pillanatra állj meg és nézd meg az emberek világát. Maffia, emberölések, drogkereskedelem, nőkereskedelem. És ha nem dobálózunk ilyen nagy szavakkal, gondolj bele az embereknek nem csak a nyers erő áll szolgálatukra. Ott van a lelki sík. A végtelenségig lehet gyötörni egy embert. Gondolatokkal, érzelmekkel, szavakkal, érintésekkel. Ha fizikailag agyonvernek, akkor a halál egy bizonyos pontig kiút. Megváltás. Nincs több szenvedés, nagyjából semmi sincs. Gondolom én, még nem tapasztaltam, és senki sem jött vissza elmagyarázni. De lelki síkon nincs ilyen megváltás, nincs ilyen kiút. Tovább éled az életed egy óriási teherrel. És nincs, aki legörgetné a válladról ezt a súlyt. Ha megaláznak, ott fog csengeni a füledben, mit is mondtak rád. És arra egy életen át emlékezni fogsz. Nem vált meg senki, és semmi. – Szia! – a hang nagy valószínűséggel hozzám szólt. Felkaptam a fejem és kutattam a hang tulajdonosa után. Nem is kellett sokat keresgélnem, rögtön szembe találtam magam egy magas, nagyon magas fiúval. Szerintem kosaras a gyerek, csak azok ilyen langaléták. – Szia! – köszöntem vissza mosolyogva. Ő felbátorodva mosolyomon, kezet nyújtott. – Az én nevem, Alfonzo! – én készségesen elfogadtam, és próbáltam olyan arcot magamra ölteni, mint aki pontosan tudja, mi van ilyenkor. – Én Elizabeth vagyok, de szólíts nyugodtan Lizának. – bazsalyogtam. Keze érdes volt, de meleg. Szorítása biztos, de nem fojtogató. Egy szó, mint száz, kellemes kézfogása van. Sötétkék pólóján egy baseball csapat lógója volt, farmer, és tornacipő volt még rajta. Normálisan öltözködik nem úgy néhány sulis kőlakó. – Leülhetek melléd? – kérdezte és a mellettem időközben megüresedett ülőhely felé biccentett. – Oh, persze! – mondtam megint mosolyogva. És közelebb húzódtam az ablakhoz a külső ülésre. Jesszusom! Hol jártam én? Mármint, mennyi ideje utazunk? Azt sem vettem észre, hogy időközben felállt valaki, a mellettem lévő székről. Miről maradtam még le? Egy jó kis bombatámadás? Világvége? Áramszünet? Földrengés, tornádó, hurrikán? Esetleg ingyen csoki osztás? És hol vagyunk? Melyik megálló következik? Ugye még nem hagytuk el Livornot? Livorno egy tengerparti város, a Ligur-tenger mellett. Ott van a sulim, tehát minden nap oda kell vonatoznom. Nincs kedvem Olaszországban bolyongani, mert már Nápolynál járunk! Kétségbeesetten fordultam Alfonzohoz. – Figyelj, meg tudnád, mondani melyik megállónál járunk? – kérdeztem. – Őőő… Azt hiszem, most a Pisa (Piza) megálló következik – felelte egy kis gondolkodás után. Jó hangosan fújtam ki a levegőt, mégsem járok már dél-olaszországban. – Miért? – kérdezett vissza, és az arca értetlenséget tükrözött. – Mert a következő megállónál leszállok, de – és most mit mondjak neki? Csak azt hittem, hogy közben a vonat már egy másik kontinensre ért, röpke tíz perc alatt. Még a végén őrültnek nézne. – nem figyeltem, hogy hol vagyunk. – mosolyogtam, és magamban imádkoztam, hogy bevegye ezt a rémes dumát. – Igen, azt láttam, hogy valahol nagyon nem erre jártál. Pasiról álmodoztál? – kérdezte Alfonzo. Oh, igen persze, és rögtön veled osztom meg, mi? Szerintem ez a fiú nem ismeri a magánszféra fogalmát. Hangosan megköszörültem a torkomat, és csak aztán kezdtem a magyarázóbeszédembe. – Nem, igazából már nem is emlékszem miről, merengtem. De az az igazság, hogy lassan indulnom, kéne. Nem akarok lemaradni a leszállásról, különben döcöghetek itt életem végéig. – mosolyogtam, és nyújtottam a kezem. Alfonzo kicsit fancsali képet vágott, de kezet rázott velem. Én sarkon fordultam és elindultam lefelé, az ajtókhoz. A lépcsőnél kétszer is körbe néztem, nem akar-e valaki lelökni? Még egy ájulós jelenet nem fér bele az időkeretembe. Szerencsére nem állt lesben senki sem a WC ajtó mögött, így egy darabban lejutottam a földszintre. Már ott állt egy régi ismeretlen, de mégis ismerős néni. Na, vajon ki volt az? Az a hölgy, akinek közelebbről ismertem meg a fenekét. Megborzongtam, és egy méteres távolságba húzódtam tőle. Egy unott női hang bejelentette Livorno megállót. Pár perc múlva elértük az ismerős állomást. A kerekek csikorogva lefékeztek, és egy lökéshullám kíséretében megálltak. Az ajtók menetrend szerint kinyíltak, és elindult az emberáradat. Nevetve nyomakodtam kifelé a szerelvényből. Aztán elindultam a szinte már rongyosra járt főúton. A suli innen négy sarokra van, már majdnem beértem. Nem merek az órámra nézni, nem akarom stresszezni magam, elkéstem, vagy nem késtem? Lábat, láb után. Láb, láb. Láb, láb. Ilyen gondolatokkal meneteltem az iskola felé. Nem volt kedvem semmin se agyalni, csak néztem a cipőm orrát. Láb, láb, láb, láb… Hopp, egy sarok. Befordultam jobbra, és újra indult a séma. Láb, láb, láb, láb… Még három sarkon át ez ment, mikor megláttam az iskola épületét. Szokásos izgalom fogott el. Mit tartogat a mai nap? Bár, ha rossz jegy is szerepel benne, akkor inkább nem is akarom tudni. Nagy léptekkel, mosolyogva léptem be az épületbe. Szerencsére nem késtem el, de a többiek már a bioszteremben voltak. Felcaplattam a harmadikra, a Hetvenkettes terembe. Már szinte mindenki ott volt. Legjobb barátnőm, Palmira mellett volt az egyetlen üres hely. Ő az utolsó előtti padba csüccsent le. Én a második padnál megálltam, lekaptam a vállamról a táskámat. Megcéloztam az üres széket, és eldobtam a táskám. Kis híján eltaláltam Palmirát, és végül a két szék közt landolt. Hangos nevetésben törtünk ki. Odabattyogtam, és felkapartam a tatyóm. – Szia, Liza! Látom te is jó kedvedben vagy ma! – mosolygott barátnőm. – Ja, szió Miruskám! – feleltem, és elvégeztük a reggeli köszönést. Három puszi. Aztán kipakoltam a Biológia felszerelésemet. Mi az ablak felőli padsorban ültünk, míg többi barátom az ajtó felőliben, szóval átsétáltam hozzájuk és elvégeztük a köszönési szertartást. Szintén három puszi. – Szia, Emilio! Hogy vagy ma? – kérdeztem legjobb fiúbarátom, aki nem mellesleg meleg, tehát nincs semmi komoly köztünk. Pontosabban van, de nem szexuális értelemben. Neki nagyon jól ki tudom önteni a szívem, és vele szívesen vagyok együtt. Tulajdonképpen ő az én őrangyalom. Mindig segít elterelni a túlzásoktól. Fizikailag egyszer pedig egy ajtófélfától mentett meg. – Szia, Liza! Szokásos, hisz tudod! – kacsintott. – Okszi, akkor nem maradtam le semmiről. – Csumi, Joshi! Kész a házi? – röhögtünk. Pont Joshnak ne lenne kész a házi feladata. Josh az a típus, aki mindig mindenre készül, mindent bevesézik, és órákon folyamatosan jelentkezik. Kicsit stréber a szentem, de jó fej a gyerek. – Naná! Amúgy helló! – köszönt vissza Josh. – Neked megvan? – Igen, a biosz ezt a részét bírom, csak a hüllőket nem. – kinyújtottam a nyelvem, jelezve a hüllők iránti gyűlöletem. – Pfúj! – Én bírom a boncolást! – mondta hátam mögött Rafaello. – Főleg azt a részét, amikor fel kell hasítani a mellkasát, ja meg azt is… - Köszi Raf, nem kérek részletes beszámolót. Nem akarok hányni! – szakítottam félbe. – Oké, bocs! Ekkor megszólalt a csengő. A helyemre ballagtam, és vártuk a tanárt. Nem is kellett sokáig várni, Mrs. Davolira. Egy alacsony, szőke nő tipegett be a terembe. Haja kontyba volt összefogva, fehér pólóban és bézs színű, vászon szoknyában. Kezében két könyv, egy füzet, és egy rózsaszín, cicás tolltartó. A könyvek a tananyagot tartalmazzák, a füzetbe pedig az órai munkát, és a jegyeket írja. Lepakolta cuccát az asztalra, és az osztály felé fordult. – Üljetek le! –bólintott. Hangos székhúzogatás után, belekezdett az órába. – Ma a az emberi sejtek összetételéről, és kapcsolódásairól beszélünk. Az embert…. És csak beszélt, beszélt és beszélt. Mi bőszen jegyzeteltünk, sercegtek a tollak a papíron. Végül a csengő szakította meg, az agyunk tömését. Nevetgélve mentünk át matematika órára. Ó, neeee! Matek… Hát én sem vagyok valami nagy matekos, és nem is szeretem ezt a tantárgyat. Soha nem voltam négyesnél jobb belőle, ha széttanultam az agyam, ha nem. Aztán egy idő után feladtam a matekkal való próbálkozást. Nem lesz soha a kedvencem, de bejárok órára, és megpróbálok nem elaludni rajta.
Végülis túléltem a mai napot is – gondolkoztam magamban már otthon, hanyatt dőlve az ágyamon. A mellkasomon Beppe szuszogott, és én lágyan simogattam pihe-puha szőrét. Anyu még nem ért haza, lecke kész, tanulni való kész. Jaj, istenem, mit csináljak? Unatkozom! Unalmamban a hasamra fordultam. BEPPE! Csórikámat majdnem kilapítottam. Szegényke fájdalmasan vonyított fel. Én gyorsan felpattantam, mielőtt kicsikémnek bármelyik csontját eltörném. – Jaj, sajnálom, Beppe! Tényleg! Juj, szegénykém! Nem tört el semmid? – kérdeztem idegességemben. Még jó, hogy nem ugatott vissza. Mindkét értelemben. Hátráltam egy lépést, nehogy valakinek tényleg eltörjem a csontját. De sajnos Beppe lasztijára léptem, és ahogy a filmekben, jól elvágódtam. Feltápászkodtam, a fenekem sajgott az ütéstől. Na, jó, már a játékok is veszélyesek. Még szerencse, hogy azok nem vitatkoznak. Inkább leültem, mielőtt valami elkezdene cseverészni velem. Bekapcsoltam a számítógépem. Míg bemelegedett az ujjaimmal zongoráztam az asztalon. Felmentem a netre, megnéztem az e-mail fiókom. Jött egy levél apámtól.
Szia, Kincsem! Hogy, vagy? Mizujs felétek? Régen jártam nálatok. Képzeld vettem egy házat Finnországban! Beszéltem nagyapáddal, ellátott pár jó tanáccsal, ezzel az országgal kapcsolatban. Mit szólnál hozzá, ha az őszi szünetet nálam töltenéd? Olyan régen nem láttalak! Hiányzol apukádnak, Tüncibogár! Gondold át! És, ha jössz szerveznünk, kell egy nagy vásárlási körutat is. Ide nem jöhetsz rövidnadrágban, meg trikóban! Ide nagykabát, kell, de lefogadom, örülnél egy pár új ruhadarabnak! :) Várom a válaszod! Szeretlek! Apu Huhh! Apu Finnországban?! Tyűha! Hová lett ez a világ? Az én, Olaszországban, mediterrán éghajlaton felnőtt apám, az északi, hideg Finnországban? Gyorsan bepötyögtem a választ. Szió Apu! Te Finnországban vagy? Nem hideg neked egy hangyányit? Amúgy, szívesen megyek! Régen nem láttalak, papuskám! Nincs velünk semmi! Tanulgatok, kutyázom, de ennyi. Telnek a szürke hétköznapok! Te is hiányzol! Akkor még pontosítunk, de mondom, szívesen megyek! Pusszancs: Liza Ui.: Nem vagyok tüncibogár! Légyszi hagyjuk a dedót! Lenyomtam a küldés gombot, és az elektronikus levelem elindult Finnországba. Felmentem msn-re, persze rejtve. Nagyjából, senki nem volt fönn. Végiggörgettem a névlistámat. Anna, Sabrina, Claudia, Vittoria, Gina, Sophia, Emilio, Domenico, David, Josh, Franco, Marcello, Cosimo. Senki sem elérhető. Megállt a szemem Marcello-nál. Egyszer mesélte, hogy ő chat-elni szokott. Hmm… Miért is ne? Nem kell a saját nevem megadni, és ha gázos lesz, a helyzet egy kattintással ki tudok lépni. Beírtam egy köztudott Chat oldal címét. Ki is adta az oldalt, felhasználónév, jelszó, regisztráció. Rámentem az utolsó menüpontra. Mi legyen a nevem? Valami olyan kéne, ami nem mond el sokat a többieknek, és az sem hátrány, ha meg tudom jegyezni. Gondolkodás közben, néztem, ahogy Beppe édesen szunyókál. Meg is van! Beppe lesz a felhasználónevem. Meg tudom jegyezni, hiszen a kutyusomról rögtön eszembe jut. Jelszó? Legyen, mondjuk az, hogy kutyus. A Beppe-vel összefüggésben áll, és azt csak tudom, hogy a kutyám nem gőte! Sikerült! Már benn is vagyok. Huhh, mennyi ember van itt. Királylány24, Pasi01, Alice, Nyomi, Greta12, és még rengeteg ember. Egy csomóan üdvözöltek. Pasi01: Hi, Beppe! Jössz szobára kislány? Greta12: Ne is foglalkozz vele, Beppe! Am, csumika! David: Szija! Én télleg normális vok! Csak hallgatom ezt a sok őrültet! XD Alice: Télleg jó fej a David! Rákattintottam, David nevére. Csak kíváncsiságból milyen lenne elbeszélgetni vele. Ismerősnek jelöl, vagy szoba? Megnyitottam egy szobát. David üzenete:…
A szobát bezengte kedvenc dalom. A mobilom rezgett az íróasztalon, a faliórám monoton kattogással verte az ütemet. A fehér falaimon a poszterek, csendben nézték, amint leesik a telefon az asztalról. Odakint a Nap első sugarai már átverekedték magukat a dombokon.
Éppen álmaim pasijával, játékosan gurultunk egy mezőn, amikor a vállamba éles fájdalom nyilallt. Kinyitottam a szemem, és a szőke hercegem helyén egy székláb vigyorgott rám. A takaróm a lábamra tekeredett, a lepedő sarkát a kezemben szorongattam. A mobil, a földön visított. Elengedtem a lepedőm, és felszabadult kezemmel a lábamra csavarodott takaróval szenvedtem. Mikor kiszabadultam a fogságából, kikapcsoltam az idegesítő csörgést, és megcéloztam a fürdőszobát. Megmostam a fogam, és hideg vizet locsoltam a tarkómra, hogy kicsit felébredjek. Visszabandukoltam a szobámba, és egy hatalmas dilemmával kellett megbirkóznom. Mit vegyek fel?
Ha, a sárga fölsőm veszem fel, akkor viszont választanom kell egy másik gatyát, a fekete helyett. De, ha marad a fekete nadrág, akkor inkább kék vagy fekete felsőt kéne felvennem. Bár, lehet, hogy fehérben kéne lennem… A lila viszont divatosabb, mint a fehér. Ha a lila-fehér felsőmet veszem fel, akkor másik nadrágot kell keresnem, mert nem néz ki jól a fekete.
Egy jó öt perc gondolkodás után, felvettem egy lila hosszú ujjút, és egy csőfarmert. A konyhába menet belepillantottam a tükörbe. Azt hittem dobok egy hátast. A szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek. Te jó ég! Így hogy megyek suliba? Jeget, jeget!
Bevágtattam a konyhába, és a fagyasztóhoz léptem. Kivágtam az ajtaját, belekukkantottam a jégkockatartóba. Üres… Szuper! Pár perc gondolkodás után, nekiálltam körömmel kapirgálni a fagyasztó oldalát. Az odafagyott jégréteget próbáltam leszedni. Ó, a francba a körmeim!
Mire sikerült kikapirgálni egy kisebb zacskónyi jégmorzsát, a körmeim gyalázatosan festettek. A zacskó száját bekötöttem, és a szemem alatti karikákhoz nyomtam. A hideg csípte a bőrömet, de tűrtem, ha úgy keltem, mint egy boszorkány, viseljem a következményeket.
Uhh, de ez nagyon hideg! - siránkoztam magamban. Nem véletlen, hogy azt mondják, a szépségért meg kell szenvedni. Remélem, legalább halványítja a lila foltokat. Öt perc után az arcizmaim, és az ujjaim elzsibbadtak, a jégtől. A fene fog tovább ezzel szórakozni! – gondoltam magamban, és kivágtam a kukába a jeges zacskót. Lemostam az arcomat, megtöröltem, majd felraktam egy réteg alapozót. Valahogy ki kell küszöbölni a hibát, és a természetes módszer annyira nem vált be. Lefagyasztottam a fél arcom a semmiért… Csúcs.
Ha már így benne vagyok úgy is a sminkelésben, feldobtam egy spirált és egy vékony réteg csillámot. Szolid, picit csillogós, ajakszínű rúzst kentem a számra, majd a fésű után kutakodtam. Alaposan végigszántottam kusza tincseimen, a tarkómon megbúvó csomókat fájdalmasan távolítottam el. Nem szerettem kora reggel fésülködni. A csomófésülés, nem a kedvenc teendőim közé tartozik. Nem vagyok mazochista, nem áll szándékomban magamnak fájdalmat okozni, de az összegabalyodott tincseket, csak ilyen módon lehet eltávolítani.
Sajnos a jégkockás magánszám miatt, nincs időm reggelizni. Felkaptam a farmerdzsekimet és így vágtattam le a lépcsőn. Felkaptam a táskám és nekiindultam az utcának. Emlékszem annak idején, nagyon féltem egyedül jönni, menni. Mindenféle mumusokat, és kísérteteket képzeltem a sarkokra. Már nem emlékszem mindnek a nevére, de ezek voltak tulajdonképpen az útjelzőim. A Szürke boszorkány után jött az Egyszemű Alfréd. A beton sarkon áll a Cukrász zombi. Valószínűleg túl sok sci-fit néztem kiskoromban. Ma is vonz a misztikus világ. Szeretek ilyesmiről olvasni, filmet nézni. Annyira jó néha kilépni a megszokott életemből és kicsit átugrani a könyvek birodalmába. Ahol minden megtörténhet, határ a csillagos ég. Sosem tudom, mi fog történni, nem olyan kiszámítható, mint a szappanoperák a TV-ben. Van benne egy izgalmas és egy ijesztő réteg. De az ijesztő is izgalmas, és az izgalmas is ijesztő. Az ijesztőnél a felfokozódott adrenalin szint teszi izgalmassá, az izgalmas néha ijesztő. Maga az izgalom elég tág fogalom, lehet pozitív, illetve negatív. A negatív izgalom, lehet a félelemmel egyenlő is. A pozitív izgalom, mikor várod mi fog történni, tippelsz az elején, hogy mi lesz a vége. Aztán mikor kiolvastad, elgondolkozol a tippen, és ha nem olyan jó a történet, akkor helyes, ha tényleg sok benne a csavar, akkor nem feltétlen találod el.
Ilyen gondolatokkal szeltem az utcát. A Nap halvány fénye megvilágította a járdát előttem. Az olajfákon ezer meg ezer bogyó csüngött. Lassan itt a szüret ideje, le kell szedni az érett termést. Az egyik feléből Oliva olaj készül, a másik felét elrakjuk, később pizzára, vagy kenyérbe belesütni.
Tizenöt perc alatt elértem a vasúti állomást. Kimentem a kettes vágányra és szemléltem a körülöttem élőket. Például van egy nő velem sréan szemben, kiugró arccsont, közepes termet. Annyira bögyös, hogy egy galamb simán odafészkelhetne, és úgy áll terpeszben, mint aki mindjárt bepisil. Mellettem egy festett hajú csajszi áll. Nagyon a figyelemfelkeltésre ment, legalábbis a haja erre utal. A lila és piros csíkok, nem hinném, hogy a környezetbe olvadást szolgálják. Egyébként sem túl esztétikus látvány volt, a sminkje elmaszatolva, a nadrágján üdítőfoltok. Gyönyörű…
A peron túloldalán egy helyes pasi szemlélte az embereket. Rejtélyes okokból néha el-elmosolyodott. Mikor a tekintetünk találkozott rám kacsintott, majd elfordította arcát. Elmosolyodtam, ez nagyon cuki volt. Kerestem a szemkontaktust, de nem nézett többet felém. Közben közénk került a vonat, nagy fehér alakja teljesen eltüntette előlem a fiút. Mindenki elkezdett mozgolódni, készültek a felszállásra. Hétfő van, tehát körülbelül ezren lesznek. Szuper…
Ámbár, ha jobban belegondolok ez nem is olyan rossz. Sok az ember, sok a helyes pasi. Ismerkedési lehetőség, apró flörtök. Csupa izgi. Nem vagyok egy cafka, nem szoktam minden szembe jövő fiúval lefeküdni, de szívesen kötök ismeretségeket. Szokták mondani, hogy közvetlen vagyok. Szerintem ez teljesen igaz. Bárkivel, bármiről el tudok beszélgetni, bárhol. Ez a jó Olaszországban. Nincsenek határok, nincsenek korlátok. Teljes szabadság. Nagyapám mesélte, még kiskoromban, hogy Finnországból költöztek ide a nagymamámmal. Nem bírták a hideget. Annyira kedvesek voltak velük a helyiek, hogy végleg ide telepedtek. A nagyinak akkora szája van, mint a bécsi kapu, szóval hamar beilleszkedett a zajos, hangos, nagybetűs OLASZORSZÁG-ba. A papának több idő kellett, mire megszoktak ezt az életet. Sokkal lassabban zajlik, mint Észak-Európában. Te jó ég, ha mindenki pörögne itt a tűző Napon, szerintem agyvérzést kapnánk. De legalább egy jó kis Napszúrást. Szóval, neki több idő kellett, mire sikerült felvennie az itteni ritmust.
Anyám a nagyira ütött, nagy száj, közvetlenség, és mindenekfelett csupa szív. A szeretet és a kedvesség sugárzik belőle. Igaz nemrég megcsappant ez a kisugárzás, mikor apámmal elváltak. Körülbelül két évvel ezelőtt történt, hogy anyám azt hitte megcsalja apa. Volt itt nagy ramazúri, meg anyu bevetette csodálatos szimatát. Tisztára olyan volt, mint a nyomozók. Még egy nagyítót is beszerzett. Nézegette apa ingét, van-e rajta idegen női hajszál. Próbálta kikérdezni a munkatársait, láttak-e valami szokatlant. Anyu nem a diszkrécióról híres, és nem is a csöndességéről. Az eredetileg titkos megfigyelő expedíciója, az elején elbukott. A portással nem kis balhéba keveredett, óriási szópárbaj keletkezett, körülbelül két másodperc alatt. Apa persze rögtön rájött, hogy anyát mi szél hozta erre. Megbeszélték a dolgot. Na, jó azt hiszem kicsit, másképp kéne fogalmaznom, habár azt a beszélgetést csak apa kedvenc öltönye, anya legjobb táskája, és egy akvárium, a benne lakó aranyhallal nem élte túl. Szegény Guszti. Az az én aranyhalam volt. Bár annyira nem bánom, különben sosem kaptam volna meg az én kis drágámat, Beppét. Beppe a kutyusom, még nagyon picike, de nő az én szentem. Egy beagle fajtájú kutyus, és nagyon édes. Bár anyu már elküldte párszor, melegebb éghajlatra, mert megrágott néhány ruhadarabot. Zokni, táska, póló nem probléma, Beppe kutyus megrágja!
Közben a vonat nyikorogva lefékezett, mint a Harry Potterben, fehér füst szállt a kerekek felől. Szerencsére ezen a vonalon nem járnak, halálfalók, meg Griff madarak, és egyéb misztikus lények. Nyugodt szívvel szálltam fel, a nagy tömeggel. Hétfő révén tényleg sokan voltak a járművön. Szerencsém volt, egy emeletes vonatot sikerült kifognom, több ülőhely, több állóhely…
Besoroltam egy pufók néni mögé, aki az emeltre tartott. Sajnos az ilyen lépcsőket szűkecskére építették, és a néninek elég problémás a felmászás. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében? Lépcső….Lépcső….Lépcső….
Az éles sípolás majdnem beszakította a dobhártyám. Az ajtók záródtak, a sípolás elhalt. Helyette a vaskerekek felmordultak, és elindult a szerelvény. A kerekek unalmas, monoton hangon kattogtak a síneken.
A másodperc negyedébe telt felmérnem a helyzetet. Egy vad, fekete bőrű bevándorló megunta a várakozást, hogy feljussunk az emeletre. Egy erőset lökött az előtte álló férfin, mire az dominóban az előtte álló férfin lökött. Sajnos én következtem. Felmértem a helyzetet, de már semmit nem tehettem. A képem a pufi néni hátsó fertályában landolt. Ezután jött a gumilabda effektus. Az arcom visszacsapódott, és hátrafelé kezdtem zuhanni. Az első ütéstől még szédültem, és kába is voltam. Mintha fél deka kokót szipkáztam volna. Csak zuhantam és zuhantam. Úgy éreztem magam, mint a pillecukor. Könnyű voltam, akár a vatta. Némán vártam, hogy a fejem csöndes koppanással, padlót ér s végre vége lenne a zuhanásnak. Már szinte éreztem is, amikor becsapódok, éles fájdalom nyilall a koponyám hátsó részébe. Ki tudja, lehet, hogy betörik a fejem. Vagy legalább egy kiadós agyrázkódásom lesz.
Mi van már? Miért nem érzem a hideg padlót? Miért nem koppan a fejem? Na, most mi van?
Két erős kar szorított magához. Meghalok! Én most meghalok! Elvisznek a marslakók! Elkaptak! A szó mindkét értelmében. Szerencsére nem lesz agyalapi törésem, de az elkövetkezendő pár évtizedet kis, zöld emberkékkel kell töltenem, akik ragadnak, mint rágógumi, és idegesítő nyelven hadarnak.
– Hahó! Kislány, nyisd ki a szemed! – egy angyal szólt hozzám, tuti fix. Ilyen hangja csak az angyaloknak van. Egy kellemes, lágy férfihang szólított fel az ébredésre. De olyan kényelmes itt! Te jó ég, ha Palmirának elmesélem, hogy egy angyal kezében töltöttem kb. öt percet, a vonatútból.
Ha felébredek, esküszöm, nem hallgatok több Menyország touristot.
Az összeragadt szempilláim próbáltam szétválogatni, és kinyitni a szemem. Csodák csodájára, elsőre sikerült. Mondom, tuti a menyben vagyok.
– Áh, végre! Csipkerózsika ismét köztünk! – könnyebbült meg a férfi. Hát a hangja szebb volt, mint ahogy kinézett. Raszta haj, barnás zöld szemek. Vászonnadrág, póló összeállítás. Mikor kicsit már magamhoz tértem, feleltem a férfinak
– A csókot, ha lehet, kihagynám. – mosolyogtam. Tulajdonképpen bunkó voltam, de a pasi is mosolygott, tehát nem vette a szívére. – Köszönöm! – mondtam miután az agyam is utolért, és kikászálódtam az eddig oltalmat nyújtó karok közül.
– Szóra sem érdemes. – mondta a férfi, aztán halkan a fülembe suttogott….
Hát itt van, megérkezett! Az első fejezet... Kíváncsi vagyok a reakciókra, komikra! És tényleg írjatok! Folytassam-e egyeltalán? Ha nem akkor még lehet sztornózni az egészet! Óhajokat-sóhajokat szívesen halgatok. Itt tágabb terem van. Tehát, kommentre fel! Irány megjegyzést írni! Köszi, puszi: Wedó
