Fülemüle Éneke 2.fejezet

Itt a Friss! Komi, komi, komi!!!

2. Apu üzenete


- Aztán óvatosan, tündérke. A végén még elvisznek az Orkok – mosolygott. Én nem igazán tértem észhez, kicsit zavaros volt az a rész, hogy hogyan kerültem egy idegen fószer karjai közé. Visszamosolyogtam, bár belül körülbelül agyhalállal küszködtem.
Felcaplattam az emeltre, és találtam is egy üres széket. Ledobtam magam, kinéztem az ablakon. Az erdő halk árnyként suhant el mellettünk. Némiképp unalmas, fa, fa, fa, fa… Nem is áll másból. De ha kicsit más szemszögből nézed a dolgokat, egy nyüzsgő élettel teli hely. Például, Jenőke a mókus éppen mogyorót lop, Dezső mókustól. Hasonló az erdő az ember teremtette világgal, de néha sokkal kegyetlenebb, néha sokkal ártatlanabb. Kegyetlen, mert ösztönből cselekszenek az állatok. Meg sem fordul a fejükben, hogy az a másiknak fájdalmat okoz. Nem nevetnek, nincsenek gondolataik. Tulajdonképpen ez különbözteti meg az embert a mókustól. Az ember tudatában van annak, hogy lop, míg a mókusnak halványlila gőze nincs arról, mit is csinál. És az emberben van olyan, hogy lelkiismeret. Egy apró hangocska a fejünkben, ami eltereli a túlzásokat, ami segít egyensúlyt tartani. De a mókusnak nincsen lelkiismerete, őt az ösztöne vezeti a túlélés útján, ami ránézésre azt mondod milyen szörnyű. Csak egy pillanatra állj meg és nézd meg az emberek világát. Maffia, emberölések, drogkereskedelem, nőkereskedelem. És ha nem dobálózunk ilyen nagy szavakkal, gondolj bele az embereknek nem csak a nyers erő áll szolgálatukra. Ott van a lelki sík. A végtelenségig lehet gyötörni egy embert. Gondolatokkal, érzelmekkel, szavakkal, érintésekkel. Ha fizikailag agyonvernek, akkor a halál egy bizonyos pontig kiút. Megváltás. Nincs több szenvedés, nagyjából semmi sincs. Gondolom én, még nem tapasztaltam, és senki sem jött vissza elmagyarázni. De lelki síkon nincs ilyen megváltás, nincs ilyen kiút. Tovább éled az életed egy óriási teherrel. És nincs, aki legörgetné a válladról ezt a súlyt. Ha megaláznak, ott fog csengeni a füledben, mit is mondtak rád. És arra egy életen át emlékezni fogsz. Nem vált meg senki, és semmi.
– Szia! – a hang nagy valószínűséggel hozzám szólt. Felkaptam a fejem és kutattam a hang tulajdonosa után. Nem is kellett sokat keresgélnem, rögtön szembe találtam magam egy magas, nagyon magas fiúval. Szerintem kosaras a gyerek, csak azok ilyen langaléták.
– Szia! – köszöntem vissza mosolyogva. Ő felbátorodva mosolyomon, kezet nyújtott.
– Az én nevem, Alfonzo! – én készségesen elfogadtam, és próbáltam olyan arcot magamra ölteni, mint aki pontosan tudja, mi van ilyenkor.
– Én Elizabeth vagyok, de szólíts nyugodtan Lizának. – bazsalyogtam. Keze érdes volt, de meleg. Szorítása biztos, de nem fojtogató. Egy szó, mint száz, kellemes kézfogása van. Sötétkék pólóján egy baseball csapat lógója volt, farmer, és tornacipő volt még rajta. Normálisan öltözködik nem úgy néhány sulis kőlakó.
– Leülhetek melléd? – kérdezte és a mellettem időközben megüresedett ülőhely felé biccentett.
– Oh, persze! – mondtam megint mosolyogva. És közelebb húzódtam az ablakhoz a külső ülésre. Jesszusom! Hol jártam én? Mármint, mennyi ideje utazunk? Azt sem vettem észre, hogy időközben felállt valaki, a mellettem lévő székről. Miről maradtam még le? Egy jó kis bombatámadás? Világvége? Áramszünet? Földrengés, tornádó, hurrikán? Esetleg ingyen csoki osztás? És hol vagyunk? Melyik megálló következik? Ugye még nem hagytuk el Livornot? Livorno egy tengerparti város, a Ligur-tenger mellett. Ott van a sulim, tehát minden nap oda kell vonatoznom.
Nincs kedvem Olaszországban bolyongani, mert már Nápolynál járunk! Kétségbeesetten fordultam Alfonzohoz.
– Figyelj, meg tudnád, mondani melyik megállónál járunk? – kérdeztem.
– Őőő… Azt hiszem, most a Pisa (Piza) megálló következik – felelte egy kis gondolkodás után. Jó hangosan fújtam ki a levegőt, mégsem járok már dél-olaszországban. – Miért? – kérdezett vissza, és az arca értetlenséget tükrözött.
– Mert a következő megállónál leszállok, de – és most mit mondjak neki? Csak azt hittem, hogy közben a vonat már egy másik kontinensre ért, röpke tíz perc alatt. Még a végén őrültnek nézne. – nem figyeltem, hogy hol vagyunk. – mosolyogtam, és magamban imádkoztam, hogy bevegye ezt a rémes dumát.
– Igen, azt láttam, hogy valahol nagyon nem erre jártál. Pasiról álmodoztál? – kérdezte Alfonzo. Oh, igen persze, és rögtön veled osztom meg, mi? Szerintem ez a fiú nem ismeri a magánszféra fogalmát. Hangosan megköszörültem a torkomat, és csak aztán kezdtem a magyarázóbeszédembe.
– Nem, igazából már nem is emlékszem miről, merengtem. De az az igazság, hogy lassan indulnom, kéne. Nem akarok lemaradni a leszállásról, különben döcöghetek itt életem végéig. – mosolyogtam, és nyújtottam a kezem. Alfonzo kicsit fancsali képet vágott, de kezet rázott velem. Én sarkon fordultam és elindultam lefelé, az ajtókhoz. A lépcsőnél kétszer is körbe néztem, nem akar-e valaki lelökni? Még egy ájulós jelenet nem fér bele az időkeretembe. Szerencsére nem állt lesben senki sem a WC ajtó mögött, így egy darabban lejutottam a földszintre. Már ott állt egy régi ismeretlen, de mégis ismerős néni. Na, vajon ki volt az? Az a hölgy, akinek közelebbről ismertem meg a fenekét.
Megborzongtam, és egy méteres távolságba húzódtam tőle.
Egy unott női hang bejelentette Livorno megállót. Pár perc múlva elértük az ismerős állomást. A kerekek csikorogva lefékeztek, és egy lökéshullám kíséretében megálltak. Az ajtók menetrend szerint kinyíltak, és elindult az emberáradat.
Nevetve nyomakodtam kifelé a szerelvényből. Aztán elindultam a szinte már rongyosra járt főúton. A suli innen négy sarokra van, már majdnem beértem. Nem merek az órámra nézni, nem akarom stresszezni magam, elkéstem, vagy nem késtem?
Lábat, láb után. Láb, láb. Láb, láb. Ilyen gondolatokkal meneteltem az iskola felé. Nem volt kedvem semmin se agyalni, csak néztem a cipőm orrát. Láb, láb, láb, láb…
Hopp, egy sarok. Befordultam jobbra, és újra indult a séma. Láb, láb, láb, láb…
Még három sarkon át ez ment, mikor megláttam az iskola épületét. Szokásos izgalom fogott el. Mit tartogat a mai nap? Bár, ha rossz jegy is szerepel benne, akkor inkább nem is akarom tudni.
Nagy léptekkel, mosolyogva léptem be az épületbe. Szerencsére nem késtem el, de a többiek már a bioszteremben voltak. Felcaplattam a harmadikra, a Hetvenkettes terembe. Már szinte mindenki ott volt. Legjobb barátnőm, Palmira mellett volt az egyetlen üres hely. Ő az utolsó előtti padba csüccsent le. Én a második padnál megálltam, lekaptam a vállamról a táskámat. Megcéloztam az üres széket, és eldobtam a táskám.
Kis híján eltaláltam Palmirát, és végül a két szék közt landolt.
Hangos nevetésben törtünk ki. Odabattyogtam, és felkapartam a tatyóm.
– Szia, Liza! Látom te is jó kedvedben vagy ma! – mosolygott barátnőm.
– Ja, szió Miruskám! – feleltem, és elvégeztük a reggeli köszönést. Három puszi. Aztán kipakoltam a Biológia felszerelésemet. Mi az ablak felőli padsorban ültünk, míg többi barátom az ajtó felőliben, szóval átsétáltam hozzájuk és elvégeztük a köszönési szertartást. Szintén három puszi.
– Szia, Emilio! Hogy vagy ma? – kérdeztem legjobb fiúbarátom, aki nem mellesleg meleg, tehát nincs semmi komoly köztünk. Pontosabban van, de nem szexuális értelemben. Neki nagyon jól ki tudom önteni a szívem, és vele szívesen vagyok együtt. Tulajdonképpen ő az én őrangyalom. Mindig segít elterelni a túlzásoktól. Fizikailag egyszer pedig egy ajtófélfától mentett meg.
– Szia, Liza! Szokásos, hisz tudod! – kacsintott.
– Okszi, akkor nem maradtam le semmiről.
– Csumi, Joshi! Kész a házi? – röhögtünk. Pont Joshnak ne lenne kész a házi feladata. Josh az a típus, aki mindig mindenre készül, mindent bevesézik, és órákon folyamatosan jelentkezik. Kicsit stréber a szentem, de jó fej a gyerek.
– Naná! Amúgy helló! – köszönt vissza Josh. – Neked megvan?
– Igen, a biosz ezt a részét bírom, csak a hüllőket nem. – kinyújtottam a nyelvem, jelezve a hüllők iránti gyűlöletem. – Pfúj!
– Én bírom a boncolást! – mondta hátam mögött Rafaello. – Főleg azt a részét, amikor fel kell hasítani a mellkasát, ja meg azt is…
- Köszi Raf, nem kérek részletes beszámolót. Nem akarok hányni! – szakítottam félbe.
– Oké, bocs!
Ekkor megszólalt a csengő. A helyemre ballagtam, és vártuk a tanárt. Nem is kellett sokáig várni, Mrs. Davolira. Egy alacsony, szőke nő tipegett be a terembe. Haja kontyba volt összefogva, fehér pólóban és bézs színű, vászon szoknyában. Kezében két könyv, egy füzet, és egy rózsaszín, cicás tolltartó. A könyvek a tananyagot tartalmazzák, a füzetbe pedig az órai munkát, és a jegyeket írja. Lepakolta cuccát az asztalra, és az osztály felé fordult.
– Üljetek le! –bólintott. Hangos székhúzogatás után, belekezdett az órába. – Ma a az emberi sejtek összetételéről, és kapcsolódásairól beszélünk. Az embert….
És csak beszélt, beszélt és beszélt. Mi bőszen jegyzeteltünk, sercegtek a tollak a papíron. Végül a csengő szakította meg, az agyunk tömését. Nevetgélve mentünk át matematika órára. Ó, neeee! Matek…
Hát én sem vagyok valami nagy matekos, és nem is szeretem ezt a tantárgyat. Soha nem voltam négyesnél jobb belőle, ha széttanultam az agyam, ha nem. Aztán egy idő után feladtam a matekkal való próbálkozást. Nem lesz soha a kedvencem, de bejárok órára, és megpróbálok nem elaludni rajta.


Végülis túléltem a mai napot is – gondolkoztam magamban már otthon, hanyatt dőlve az ágyamon. A mellkasomon Beppe szuszogott, és én lágyan simogattam pihe-puha szőrét. Anyu még nem ért haza, lecke kész, tanulni való kész.
Jaj, istenem, mit csináljak? Unatkozom! Unalmamban a hasamra fordultam.
BEPPE! Csórikámat majdnem kilapítottam. Szegényke fájdalmasan vonyított fel. Én gyorsan felpattantam, mielőtt kicsikémnek bármelyik csontját eltörném. – Jaj, sajnálom, Beppe! Tényleg! Juj, szegénykém! Nem tört el semmid? – kérdeztem idegességemben. Még jó, hogy nem ugatott vissza. Mindkét értelemben.
Hátráltam egy lépést, nehogy valakinek tényleg eltörjem a csontját. De sajnos Beppe lasztijára léptem, és ahogy a filmekben, jól elvágódtam. Feltápászkodtam, a fenekem sajgott az ütéstől.
Na, jó, már a játékok is veszélyesek. Még szerencse, hogy azok nem vitatkoznak.
Inkább leültem, mielőtt valami elkezdene cseverészni velem. Bekapcsoltam a számítógépem. Míg bemelegedett az ujjaimmal zongoráztam az asztalon. Felmentem a netre, megnéztem az e-mail fiókom. Jött egy levél apámtól.

Szia, Kincsem!
Hogy, vagy? Mizujs felétek? Régen jártam nálatok. Képzeld vettem egy házat Finnországban! Beszéltem nagyapáddal, ellátott pár jó tanáccsal, ezzel az országgal kapcsolatban. Mit szólnál hozzá, ha az őszi szünetet nálam töltenéd? Olyan régen nem láttalak! Hiányzol apukádnak, Tüncibogár!
Gondold át! És, ha jössz szerveznünk, kell egy nagy vásárlási körutat is. Ide nem jöhetsz rövidnadrágban, meg trikóban! Ide nagykabát, kell, de lefogadom, örülnél egy pár új ruhadarabnak! :)
Várom a válaszod! Szeretlek!
Apu

Huhh! Apu Finnországban?! Tyűha! Hová lett ez a világ? Az én, Olaszországban, mediterrán éghajlaton felnőtt apám, az északi, hideg Finnországban?
Gyorsan bepötyögtem a választ.

Szió Apu!
Te Finnországban vagy? Nem hideg neked egy hangyányit?
Amúgy, szívesen megyek! Régen nem láttalak, papuskám! Nincs velünk semmi! Tanulgatok, kutyázom, de ennyi. Telnek a szürke hétköznapok!
Te is hiányzol! Akkor még pontosítunk, de mondom, szívesen megyek!
Pusszancs: Liza
Ui.: Nem vagyok tüncibogár! Légyszi hagyjuk a dedót!

Lenyomtam a küldés gombot, és az elektronikus levelem elindult Finnországba.
Felmentem msn-re, persze rejtve. Nagyjából, senki nem volt fönn. Végiggörgettem a névlistámat.
Anna, Sabrina, Claudia, Vittoria, Gina, Sophia, Emilio, Domenico, David, Josh, Franco, Marcello, Cosimo. Senki sem elérhető. Megállt a szemem Marcello-nál. Egyszer mesélte, hogy ő chat-elni szokott. Hmm… Miért is ne? Nem kell a saját nevem megadni, és ha gázos lesz, a helyzet egy kattintással ki tudok lépni. Beírtam egy köztudott Chat oldal címét. Ki is adta az oldalt, felhasználónév, jelszó, regisztráció. Rámentem az utolsó menüpontra. Mi legyen a nevem? Valami olyan kéne, ami nem mond el sokat a többieknek, és az sem hátrány, ha meg tudom jegyezni.
Gondolkodás közben, néztem, ahogy Beppe édesen szunyókál. Meg is van! Beppe lesz a felhasználónevem. Meg tudom jegyezni, hiszen a kutyusomról rögtön eszembe jut. Jelszó? Legyen, mondjuk az, hogy kutyus. A Beppe-vel összefüggésben áll, és azt csak tudom, hogy a kutyám nem gőte!
Sikerült! Már benn is vagyok. Huhh, mennyi ember van itt. Királylány24, Pasi01, Alice, Nyomi, Greta12, és még rengeteg ember. Egy csomóan üdvözöltek.
Pasi01: Hi, Beppe! Jössz szobára kislány?
Greta12: Ne is foglalkozz vele, Beppe! Am, csumika!
David: Szija! Én télleg normális vok! Csak hallgatom ezt a sok őrültet! XD
Alice: Télleg jó fej a David!
Rákattintottam, David nevére. Csak kíváncsiságból milyen lenne elbeszélgetni vele. Ismerősnek jelöl, vagy szoba? Megnyitottam egy szobát.
David üzenete:…

Komit, PLS!!!