Fülemüle Éneke 3.fejezet

3. Kép a valóságról

David üzenete: Szia! Mongyad!

Beppe üzenete: Hali! Igazából csak dumcsizni akartam vkivel!

David üzenete: És én voltam a legnormálisabb?

Nem, pont azért választottalak, mert te voltál a leghülyébb!

Beppe üzenete: Ja, a többiek olyan furák…

David üzenete: Igazából vannak nagyon jó fejek, meg pár perverz állat! :(

Beppe üzenete: Igen, de annak örülök, h vannak normálisak is!!! :)

David üzenete: Különben van msn-ed?

Beppe üzenete: Persze, miért?

David üzenete: Nem tom, mer te jó fej vagy, gondoltam dumálhatnánk chat-en kívül is. Meg haverkodhatnánk is! Megadod lécci?

Na, most az a kérdés, én elég jóban vagyok-e veled, öregem? Meg merjem-e osztani az msn címem egy vadidegennel. Nem tudok róla semmit. Kor, név, nem. Ez mind hiányzik. Merjek-e kockáztatni? Legyek-e bátor? Vagy, ne legyek hüye, csak nem adom meg a címem egy pszichopatának?

Egyszer élünk, megpróbálom. Aztán ha gáz van max. letiltom, vagy valami ilyesmi.

Beppe üzenete: itt a cím: liza888@amormail.it

David üzenete: Köszi, mingyá felveszlek! Pill!

Na, mindjárt kiderül, milyen is David. Kicsit izgulok. Na, jó vizes a tiszta víz a tenyerem. Vagy egy nagyon jó haverom lesz, vagy életem első chat-elésébe csúnyán belebukok.

Megnyílt az msn ablaka. Felveszi-e ismerősének david.kiri@duemail.it?

Igen felveszem, bólogattam magamban. Rákattintottam a megfelelő mezőre és felvettem Davidot ismerősnek.

El is kezdett narancsos színben villódzni egy előugró ablak. David

David üzenete: Halihó! Itt van pár kép magamról katt rá a linkre: www.david-kiri-uno.it

Rákattintottam a linkre.

A képek láttán felfordult a gyomrom. Ijedten fordultam el a képernyőtől, és veszettül keresgéltem az X-et. Próbáltam bezárni az ablakot. Elég érdekes látványt nyújthattam, ahogy jobb kezem az egéren, a felsőtestem teljesen oldalra csavarodott, és a szememmel a falon lévő repedéseket tanulmányozom. De sajnos egy képet nem tudtam kiverni a fejemből. Próbáltam Beppe szőrszálait számolni, de mint egy neonreklám ott fénylett a szemem előtt. A képernyőn látott kép, az elmémbe véste magát, és hiába próbáltam szabadulni tőle. Belekarcoltál az agyamba. Ez lett a chat-elés eredménye, egy rémálomszerű kép, amitől nem bírok szabadulni! Az elmúlt öt percet szívesen kitörölném az agyamból. Amikor az első kísértetfilmemet néztem, akkor féltem ennyire. A fenyegetés ott üvöltött a képen. Elfelejtesz? Kérdezi a kép. Mert olyan elemi ereje van. Csak két ember. Egy mozdulat, ezer érzelem. És ezer jelentés, óriási tartalom. A kép ereje nem a színekben rejlik. A tartalmában van az erő.

A képen egy kamasz fiú látható. Áll egy elhagyatott épület előtt, a sötét éjszakában. Előtte egy kislány térdepel. Teste elernyedve, szembogara megkövesedve meredt a semmibe. Haja csigákban omlott a vállára, arcán félelem tükröződött. A fiú éhes tekintettel, elégedetten vigyorog a kamerába. Kezében szike, amivel a lány fejbőrét felnyitotta. Több szúrt seb jelezte a kislány brutális bántalmazását. A leány lába mellett, a deres fűben vércseppek bujkáltak. A füvön lévő fehér rétegen tökéletesen látszott friss vér. A piros cseppek szinte világítottak a jeges földön.

A fiú feje mellé utólag egy mondatot illesztettek be. „Ez lesz veled is!” Hangzott a fenyegetés.

Összeborzongtam. Valószínűleg ez egy manipulált kép, és úgyse lesz semmi, de az emberben megmarad a félsz. Most csak kamu, vagy tényleg van valami?

Életem első chat-elése… Bukta! Most azon aggódhatok egész éjszaka, hogy nem törnek-e be ma éjjel terroristák, nem üldöz-e minden utcában egy őrült. Tiszta paranoiás leszek!

Mikor elég lelki erőt gyűjtöttem, visszafordultam a géphez. Letiltottam Davidot, majd kitöröltem az ismerősök listájából. Kikapcsoltam a gépet, és ledobtam magam az ágyra. Most direkt figyeltem Beppére, nem akarom egy nap kétszer is szétzúzni a kutyusomat. Bámultam a plafont. Számoltam a posztereket. Mikor száztizenkettőnél jártam, beugrott, hogy körbe-körbe számolok. Ki se férne a szobámba annyi poszter. Körülbelül kilencedjére siklott a szemem a Robert Pattinson-os óriás poszterre.

Így nyomott el az álom, felöltözve, koszosan.

Reggel mikor felébredtem hajnali fél hat volt. Ó, mit csinálok én sulikezdésig?

Megfürödtem, felöltöztem, és kibattyogtam a konyhába. Előszedtem tálka müzlit, nyakon öntöttem tejjel, és jóízűen falatozni kezdtem. Miután befejeztem a reggelizést felkaptam egy farmerdzsekit, a táskámat, és elindultam a suliba.

Az utazás zökkenőmentes volt, most nem rendeztem jelenetet a vonaton. Sajnos az elsők között érkeztem a suliba, szóval várhatok egy csomót az értelmes emberek érkezésére. A korán érkezők, általában elég GYP-sek. Kakukk-kakukk. Rágják a ceruzájukat a kémia könyv fölött, és néznek ki a fejükből. Féloldalasan ülnek a széken, egyik kezükkel a másik szék támláját markolásszák, másik kezükben a tollat forgatják (benn a szájukban van a toll, és ott forgatják).

Hogy fogom kibírni? Kérdeztem magamtól választ nem remélve.

Felgyalogoltam a kémia terembe. Igazából nem csak a fogyik voltak itt. Még meglepőbb, hogy Romilda is bent volt már. Pedig ő Gabriellával, olyan pláza-maca szerűség. Betipegnek az órára, aztán kitipegnek. Körülbelül ennyit tudnak. Nem bírom Gabriellát, amikor megy haza, körbenéz elegen nézik-e és bemászik az apja nagy fekete BMW-jébe. Műliba. És még közönség is kell hozzá…

Mondjuk Romilda kicsit normálisabb, de ő viszont egy óriási talpnyaló. Folyton ott liheg Gabriella nyakán, mindenről kikéri a véleményét, mindent megcsinál neki. Blö!

Lezuttyantam a helyemre, kipakoltam és vártam, hogy valamelyik haverom megérkezzen. A padon doboltam unalmamban.

Ekkor vállon talált egy fóliagalacsin. Ökrök! – szitkoztam magamban. Megfogtam a gombócot és nekivágtam a feladó képének. Tudod, kivel szórakozzál! – mérgelődtem. Most nincs kedvem, sem energiám hangosan panaszkodni, meg ilyen dedós hülyeségekbe belemenni.

Azért annak örültem, hogy fejbe talált a lövésem. Mégsem hiába jártam kézilabdaedzésekre. Legalább ennyi megmaradt. Tudok célozni.

Kisvártatva megérkezett Palmira. Csöngetésig dumáltunk, meg is volt lepődve, hogy előbb értem be, mint ő.

A mai nap lassan eltelt. Tanóra, tanóra után. Ez a séma alakítja az életemet. Persze vannak apróbb fűszerezések, mint például a chat-es malőr, de igazából nagyon unalmas az életem. Sosem történik semmi. Elég szánalmas.

Ma kifejezetten szánalmasan telt a napom. Bekukkantottam a termek ajtaja mögé, nem akar-e valaki kiugrani egy bicskával mögüle? És mielőtt a terembe beléptem volna, meggyőződtem, hogy senki nem akar nekem ugrani, semmilyen szúróeszközzel. Szerencsére nem akadtam össze egy pszichopatával sem. De a tudatomba mélyen befészkelődött a kép, és a figyelmeztetés. Az agyam tudja, hogy ez egy bucherált kép és nem igazi, de a lelkem mélyén félek. Mert mi van, ha szív győz az értelem felett? Kenhetem a hajamra az agyam utasításait.

Mikor hazaértem csináltam egy kis vacsit, de a gépet nagy ívben elkerültem. Majd megengedtem a meleg vizet és kivételesen fürödtem. Jó sok habot adtam a vízhez, és a tűzforró kádba csücssentem bele. A fenekemet égette a víz, de nagyon jól esett a meleg. „Teljesen hülye vagyok!” – gondoltam magamban. Ősszel forró vízben fürödni, amikor odakint 22 °C van. Ez vagyok én, az „értelmiség mintaképe”. Miután egy óráig áztattam magam a kádban, lefeküdtem aludni. Most pizsiben voltam, senki sem kifogásolhatja a felkészültségemet! Megvoltak a fürdőszobai teendők, felvettem a pizsamának használt óriás méretű pólóm és egy bugyit. A kutya megvan, én kialszom magam. Nem lesz itt probléma. Csakhogy a problémák maguktól jönnek, nem kell nekik meghívó. A kellemes éjszaka ma elmaradt.

Sajnos nagyon rosszul aludtam. Szörnyű álomképek cikáztak a szemem előtt. Visszatért a kép is, de a kislány helyére magamat képzeltem. Egyszerűen kirázott a hideg. De nemcsak képeket vetített nekem a fantáziám. Egy történetet is köré írt. Futottam, menekültem a vigyorgó fiú elől, aki egy Excalibur-ral kergetett. Azt hiszem az agyamra ment a történelem. Bár ez a végkifejleten cseppet sem változtat. Izzadtan, fáradtan ébredtem. Még így is hálát adtam az égnek, hogy sikerült megszabadulnom a rémálmoktól.

Teltek a napok. Aztán a hetek is repülni kezdtek. Az egész egy maszlaggá folyt össze. Az idő… Nem egyenletesen telik. Pontosabban nagyon egyenletesen. Huszonnégy óra, hatvan perc, hatvan másodperc. Be van osztva az egész napom. És mégis, nagyon unalmasan és lassan telik. Vagy éppen repül, észre sem veszed, és már is vége egy napnak. Egy hétnek.

A mókuskerék-effektusból egy váratlan SMS ébresztett fel. …